Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2016. nyár (2. évfolyam, 2. szám)
Társművészetek
tásaimmal. Mindeniküktől tanultam valamit, ha nem is kedvetlenül. Lőrincz Ágnes erénye az a hályogkovács-lelkesedés és szakmai igényességre törekvés, amely a kockázatot sem kerülte, mert ő azért bevállalt akár botrányokat is, ha hitt valamiben (elég A Senákra vagy a Velencei kalmár körüli feszültségekre utalnom). Czintostól a közönség szeretetét, a nézőkre figyelő tekintetet érdemes eltanulni, Keresztestől a minőség kérlelheteden megkövetelését, a rossz kompromisszumok elutasítását, közveden elődömtől, aki történetesen az édesapám is, pedig a fiatalok felé történő nyitást és azt a vakmerőséggel határos bátorságot, amivel az ezzel járó kockázatokat vállalni tudta. Keresztes Attilától ered, mint mondtam, az örökös tagság intézményének meghonosítása is, amivel történelmi adósságot törlesztett. Ezt a dszteletbeli státust aztán már édesapám töltötte fel tartalommal, azáltal, hogy konkrétan is visszahívta dolgozni az örökös tagokat, illetve ettől kezdve a társulati gyűlésekre is vártuk őket (bár nem kötelező érvénnyel, természetesen). Nem felejtem el Anikó nénit (Soós Angélát), amikor eljött az első ilyen évadkezdő gyűlésre. Bár szerepet ő már nem vállalt abban az évadban, a tény, hogy őt is meghívtuk, azt hiszem, nagyon jólesett neki. Amikor belépett a terembe, a kollégák tapssal fogadták... Anélkül, hogy egyenként elemeznéd elődeid munkáját, miben látod az elmúlt évtizedek, a rendszerváltás utáni évek legnagyobb kihívásait? Milyen válaszokat adott rájuk a színház és mennyiben voltak sieresek, hatékonyak ezek a válaszok ? A rendszerváltás utáni időszakot, mint mondtam, az elvándorlás és a munkaerőhiány árnyékolta be, ehhez adódott hozzá egy még súlyosabb probléma: a pénztelenség. Kulcsár Edit visszaemlékezéseiből tudom, mit jelentett a lej hirtelen inflálódása a színház költségvetése számára. Gondoljunk bele, a büdzsé egyre szűkült azáltal, hogy a színházra szánt pénz folyamatosan vesztett az értékéből. A normális működéshez alighanem félévente kellett volna árat emelni, ami viszont teljesen leheteden volt a nézők anyagi helyzetének és fizetőerejének romlását tekintve. A pénz ugyanis az ő kezükben is értéktelenedett, fizetéseik, nyugdíjaik egyre kevesebbet értek. Következésképpen sokak számára luxuskiadássá vált a színházjegy vagy bérlet megvásárlása, sokan fordultak el a színháztól. Olyan csapdahelyzetbe került az intézmény, amelyből nem igazán mutatkozott megnyugtató kiút, ezt a gordiuszi csomót nem lehetett csak úgy egyszerűen átvágni. Értelemszerű volt, hogy a műsorpolitikát kell fellazítani, vonzóbbá tenni, remélve, hogy a nagyoperett azért csak bevonzza a nézőket. A másik menekülőút a helyzetből a mecenatúra kiépítése volt, ami azonban nagyon kockázatos út lehet, főleg akkor, ha szabályozatianul történik. A demokrácia hajnalán mindenki fejében lehetett egy kis identitászavar, ami időnként egyenesen szereptévesztésig juthatott. A támogató akár azt is hihette, hogy a pénzéért cserében kvázi részvényessé válik a színházban. Ezt a helyzetet szintén Keresztes Attila tette tisztába, amikor felszámolta az egyéni felajánlású díjak tömkelegét, pontosabban csak úgy engedélyezte magánalapítású díjak létrehozását, ha azok kedvezményezettjeit nem a díj finanszírozója, hanem a társulat vagy a művészeti tanács választja ki. Ezt én nagyon fontos lépésnek tartom a szakmaiság irányába, azirányba, hogy az intézmény valóban komolyan kezdje venni önmagát. Ha elhisszük, hogy amivel foglalkozunk, az egy szakma, akkor azt is tudnunk és tudatosítanunk kell, hogy ehhez a szakmához vannak, akik értenek, képzettségük, felkészültségük, tudásuk és tapasztalatuk alapján, és vannak akik nem értenek hozzá, mert nem is dolguk érteni hozzá. Az orvos nem a beteggel, de nem is a kórház vagy a magánklinika gazdasági fenntartó-84
