Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2016. nyár (2. évfolyam, 2. szám)
Tanulmány, recenzió, kritika
meríteni vagy arra óhajtom korlátozni, amit tenni szokás, akkor eljárásom a legnagyobb mértékben elvetendő.” Nem kizárólag a kell és a szokás közötti transzcendentális szakadéknak a jelzése a fenti idézet, sem egy eljárásjogi probléma, amely a regulativ folyamatok és eszmék szövődményéből adódik és keres kiutat. Kant itt - jóllehet egyáltalán nem véledenül a platóni ideatan kapcsán - a humanitás legkiválóbb képességeinek egyikét, a ővvapic tov SiaXéymdai-t, a dialektika képességét és annak hatókörét eleveníti fel, ugyancsak nem véletlenül hivatkozik a szokásjog tapasztalatiságának és a moralitásnak olyan összeférhetetlenségére sem, amit csak az ész regulatív-törvényhozó szerepe válthat ki. Azé az észé tudniillik, „amelynek lényegéhez tartozik, hogy univerzális, kategorikus és belsőleg konzisztens elveket fektet le.”2<5 És amelynek tevékenységét továbbá — tehetjük még hozzá — a tapasztalatiságtól eltérően éppen önmaga dialektikus meghatározottsága általi racionalizált szubzisztenciája jellemzi. A probléma és jelen kérdésfelvetés itt azonban egyáltalán nem transzcendentálfilozófiai jellegű elsősorban, hiszen az áyadöv a cselekvő egyed, s ezáltal az önmagát mozgalmasságként megjelenítő létező számára npocKTÖv-ként adódik, amelyben az mint megjelenésben azzá lehet és válik, ami tulajdonképpen: cselekvővé, akinek ontológiai határa a jó. S mint ebbe a létösszefüggésbe beilleszkedőnek minden individuális cselekvésnek ezért valóban egyetemes meghatározottsága és hatása van — mint világban-létnek (amely az ő valóságának tulajdonképpeni nyoma), viszont önmagában, azaz ontológiailag nem egy törvény rangjára emelkedett maxima értelmében tekinthető jónak bármely cselekedet, hanem anynyiban, amennyiben (természetesen platóni értelemben) a dialektika előfokozatain (művészetek, tudományok) jelesül áthaladott egyéni kezdeményezés tevékeny megnyilvánulása. Ez utóbbi belátás azonban egyáltalán nem zárja ki, hogy egy igazságos állam vagy közösség legitim szokásainak is megfeleljen egy olyan igazságosnak és jónak nevezhető cselekedet, amely nem egy interiorizált és minden tekintetben racionális törvénnyé avanzsált maximának való puszta alárendelődés, hanem a tradíció (akár reflektálatlan) követése. Nyilván ez utóbbi esetben a tradícióra is ugyanúgy jellemző az ész kanti értelemben vett öntörvénykezése. Máskülönben belátható, hogy sem Platón államában, sem más államban nem lenne képes egyetlen munkás vagy katona (értsd: nem filozófus) sem a jót cselekedni. Továbbá az a tény, hogy Kant is éppen a dialektika kapcsán említi a látszólagos jó problémáját, sejteti, hogy a háttérben egy átfogó Svvapiq „munkálkodása” húzódik meg, amelynek meglehet, hogy a dialektika képessége pusztán egy alesetének is tekinthető megnyilvánulása." A fenti kitérő után visszatérve Arisztotelész gondolatára és azt továbbfűzve, emeljük ki a fogyókúra''' gyakran emlegetett példáját, amelyre mozgalmasságként legalább annyira érvényes az, hogy a jó határolja, mint az igazságos politikai cselekedetekre. Ha a fogyókúra népaq-a., a fogyás látszólagos jó, amely nem szerencsés módon halálesettel jár, akkor az a mozgás, ami ide vezetett sem tekinthető (paivópevov opcjcróv-ja értelmében ténylegesen fogyókúrának. Tehát akkor a mozgás eidetikus struktúrája sem redukálható arra a fizikai folyamatra, amin a páciens mint mozgó és cselekvő egy vélt jó érdekében keresztülment. Ugyanez állítható minden önmozgásról és npocKTÖv-ra. irányuló cselekvésről. A jó nem mint érték, hanem mint határ teszi lehetővé a mozgás létének megragadását és meghatározását, s így az a fizikai keret, a mozgás észlelt „ténye” csupán külsőségesség. Ugyanúgy 56
