Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2016. nyár (2. évfolyam, 2. szám)
Tanulmány, recenzió, kritika
mint általában a létező népaq-a esetében, a jó megszűnése is a mozgás létének megszűnéséhez vezet — következhet ez a cselekvés és mozgás célba éréséből, teljesültségéből vagy a kiváltó oknak, a mozgás határának hirtelen megszűnéséből. Arisztotelész elutasította az egyetemes jó eszméjét, többek között azzal indokolva álláspontját, hogy a jóról annyi értelemben beszélhetünk, ahány kategória van. A jónak a kategóriák számával megegyező többletértelme a környező világnak, vagy a Ut és idő fogalomhasználatában a világban-benne-létnek a npocKTÖv-ok által megrajzolt ontológiai struktúráját vetíti előre, amelyben az áyaddv a npaţiq világának léthatározmánya. Ebből, a jó határlétének szempontjából különös, hogy Heidegger az emberi tevékenység és élet tíz nípaq-2. közül éppen a icaipóq-1" részesítette kitüntető figyelemben, ezért a temporalitás mint a létmegértés horizontja olyan probléma marad, amit újból és újból felül kell vizsgálni. Összefoglalásképpen az állati mozgás epagogikus vizsgálatában az elsődleges fenomén nem a mozgás kiváltó és előidéző okainak közelében mutatkozik meg, hanem a legközvetlenebbül adottban, az élőlény helyváltoztatásában (amely a keletkező dolgok végső mozgása - (popa reXevmía ). Az élőlény változtatja a helyét, s ebben a mozgásban mozgóként bizonyos részeivel a mozdulatlant is megjeleníti. Hogyan lehetséges, hogy ez a mozgás folytonos marad a mozgó és mozdulatlan részek együttiétének ellenére, hiszen mint tudjuk, a mozgó nem lehet a mozdulatlan része? A probléma nem azonosítható a forgást végző gömb aporetikájával, sőt lényegében mint annak szöges ellentétét kell elgondolnunk. Az állat sosem lehet abban az értelemben folytonos, ahogyan a forgó gömb, ellenkezőleg: mozgása csak diszkontinuitásként valósulhat meg. Ezt pedig (mint láttuk) szervileg az ízület teszi lehetővé. Az ízület működésének leírásával az arisztotelészi mozgásdefiníció konkrét „alkalmazásának” lehetünk tanúi: az ízület lehetőség szerint egy pont, megvalósulás szerint kettő, ízület híján az élőlény csak a saját organikus egységének felbomlása árán mozoghatna, különben minden mozgáskísérlet az egésznek részekre esését eredményezné. A tény, hogy a mozgás során az ízület egyből két ponttá lesz (amelyben az egyik szükségszerűen a mozduladant, a másik a mozgó részt képviseli), igazolja a mozduladan aktív jelenlétét ebben az elgondolásban. Az ízület ugyanakkor a mozgás egyfajta princípiuma is (és itt már a lehető ségdefinícióra^ kell gondolunk), hiszen azt a képességet vagy lehetőséget jeleníti meg, amelynek hiányában a mozgó lény végtagjainak elgörbülése (KápnTETai) visszafordíthatadan lenne, részeire esésre és pusztulásra lenne ítélve. Ilyen módon mutatkozik meg a lehetőség és a cpvoiq tevékenysége az élőlény mozgásában: az élőlény mint egész úgy képes mozgásra, hogy az ízület, amely valóság szerint puszta elgörbülés, törésnek és feldarabolódásnak indulás, lehetőség szerint a lényben munkáló mozgó és mozdulatlan princípiumok együttiétének egysége. A szublunáris világban az önmozgás tehát csak ilyen kompromiszszumok árán lehetséges. Minden önmozgó mozgása mozgásszekvenciák összetétele, ami organikusan testrészek együttléteként és együttmozgásaként nyilvánul meg. Az állati mozgás konkrét megvalósulásfolyamatának elemzésével sem jutunk közelebb a természetes önmozgás lényegi megértéséhez, vagy eidetikus struktúrájához. A kérdés ugyanis az, hogy amennyiben a mozgásnak van lényegi természete, szubsztanciája, miben áll az? Nyilván egy végtag mozgásából és annak organikus-mechanikus környezeti elemzéséből nem következtethetünk az önmozgás princípiumaira. Ez az elemzés azonban 57
