Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2016. nyár (2. évfolyam, 2. szám)

Tanulmány, recenzió, kritika

át van hatva a határszerűség (Grenyhaftigkeit) létkarakterétől: a létező és annak megjelenés­módjait felmutatón hordozó alapfenomének a határ mint alapvető létmeghatározottság által válnak hozzáférhetővé, sőt már a hozzáférés módja (Zugangsweise) is mint a világ meg­szólításának és igénybevételének (itt Heidegger az ’das Ansprechen’ és az ’in Anspruch nehmen’ értelmi konvergenciájának enged teret) önmaga számára egyre nagyobb kizáróla­gosságot követelő tulajdonképpeni módja, a Aóyoq is tendenciózusan az elhatárolás (meg­határozás), ópiapóq18 értelmében válik használatossá. A mozgásnak határa van, de nem abban az értelemben (mint azt az előző fejezetekben is láttuk), hogy valahol elkezdődik és véget ér: a határ lényegileg tartozik hozzá a mozgáshoz mint saját létkaraktere (ovaía). Egy véget ért vagy célba ért mozgás határa, mint az a pont, amelyben a mozgás megállapodik, önmagában nem tekinthető a mozgás pópiov £vw7rúpyov-jának, kéznéllevősége részének, mert az, amiben abbamarad — még ha bizonyos értelemben részének tekintjük is — ebben az elválasztásban és puszta célként tételezésben egy olyan állapotot képvisel, amiben a mozgás felhagyott mozgásnak lenni, amiből az kivonta magát — az által, hogy megszűnt. A határnak ez az értelme, a téA£iov’9 a mozgás eidetikus struktúráját tárja fel, amely­nek fényében minden kéznéllevő mozgás KÍvr\oiq áreAíjg-nek, befej ezeden mozgásnak bizonyul. Arisztotelész a befejezetlen mozgásokat megkülönbözteti az evreAé^E/a-tól, a teljesültségtől és az évépyeia-któl, a beteljesedett tevékenységektől, működésektől (mint amilyen az erény szerinti tevékenység, a látás és a gondolkodás)/ Jóllehet a mozgás áreXr/q és nem réXeiov, mégis célra tart, a határa ott van valahol. Csakhogy a mozgást a eleve valami meghatározatlanságként észleljük: meghatározatlan jellege az, ami a mozgót nem engedi határaiban maradni, meghatározásával pedig áreAí/c-jellegét szüntetjük meg; ettől a mozgás nem lesz tíXeiov, egyszerűen csak nem-mozgás. A mozgás különböző megha­tározáskísérletei (pl. a platóni) annak bizonyítékai, hogy sajátos kategóriák segítségével a meghatározás mégis véghezvihető úgy, hogy ne sérüljön a mozgás âreAfjţ-jellege, de gyengüljön a meghatározadansága. Van azonban a mozgás meghatározadanságának egy másik aspektusa, amiről röviden szólnunk kell. A mozgás meghatározadansága nemcsak abból ered, hogy azt sem a lehető­­ség sem a valóság szerinti létezők körébe nem lehet besorolni, hanem hogy az azt kiváltó népaq, az áyadóv nem mindig az, aminek látszik: (paivópsvov áyaOöv lehet, amely átveszi a jó helyét. Ha minden mozgás és cselekvés eidetikus struktúráját a jó határozza meg, amire azok éppen irányulnak, akkor ebben az értelemben a cpaivópevov áyaöóv-nal mint határral rendelkező mozgások is látszatmozgásokként érthetők. Hogy a problémaösszefüggés másik (újkori) filozófiai velejéig (is) visszautaljunk, érde­mes felidézni itt azt, amit Kant A transzcendentális dialektika első szakaszában mond: „Ami viszont az erkölcs, a törvényhozás és a vallás elveit illeti, melyeknek terén csupán az ideák teszik egyáltalán lehetővé magát a tapasztalatot (a jó tapasztalását), jóllehet soha nem fe­jeződhetnek ki benne maradéktalanul, nos, itt Platón egészen különleges szolgálatot tett, amit csak azért nem ismernek el, mert éppen azon empirikus szabályok alapján ítélik meg, melyekről maga a tapasztalat mutatja ki, hogy nem lehetnek érvényes elvek. Mert a termé­szet vonatkozásában a tapasztalat bocsátja rendelkezésünkre a szabályokat, és a tapasztalat szolgál az igazság forrása gyanánt; ám az erkölcsi törvények vonatkozásában a tapasztalat (sajnos!) a látszat szülőanyja, és ha annak törvényeit, amit tennem kell, abból kívánom 55

Next

/
Oldalképek
Tartalom