Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2016. nyár (2. évfolyam, 2. szám)
Szépirodalom
A betegség terjed, a kíméletlen kór tizedeli a várost. Betegek keserves hörgései hallatszanak ki az elviselheteden bűz miatt szélesre tárt ajtókon. Tompán sípoló hangok törnek elő a mellkasokból, majd halkulnak el váratlanul felszakadó sóhajokban. Szokatlan neszek keverednek az ima szavait suttogó hangokba. Senki nem tudja megmagyarázni a különös remegések eredetét. Rémület torzítja a sovány arcokat, félelem szorítja a torkokat. A virrasztó felnőttek valamennyien érzik, hogy nincs menekvés, se hangosan mormolt ima, se halkan suttogott fohász nem képes megállítani a halál diadalútját. Sóhajtozva ismételt kívánságmarad minden egyes szó. Már a szent helyekre való zarándoklás fogadalma se segít. Bűnbánó gondolatok járják át a kálvária dombján virrasztókat, a bibliai sorokat idéző vének jól emlékeznek a saját közönyükre, melyet idegen városok szenvedése iránt éreztek egykor. Lassan de biztosan fordult körbe a kerék, eljött az idő, amikor íme, rájuk került a sor. Mások legyintenek panaszos szavaikra. A távoli vidékek lakói közül senkit nem hat meg a tény, hogy pusztulás fenyeget egy várost, lakói a kárhozatban tévelyegve egyre távolabb kerülnek az áhított üdvösségtől. Délben lesoványodott betegeket hoznak ki az ispotály udvarára. Mindenki tudja, hogy rég megpecsételődött a sorsuk, valamennyien homlokukon viselik a halál jelét. Felpuffadt arccal, szederjes ajakkal fekszenek a rongyos, patkány rágta takarók alatt. Elfeketedett körmökkel szorítják a hozzátartozóktól kapott parányi keresztet. Egyre nehezebben nyelnek, begyulladt torkukon a hígított bor is akadozva csúszik le. Az ínyekben lassan meglazulnak a fogak, szikkadt szájpadlásra tapad a felpuffadt nyelv. Napok óta képtelenek a beszédre, köhögés közben értelmetlen hangok törnek elő a felsebzett ajkak közül. A kerítés mellett elkülönített haldoklók az önkívület zavaros szavait hörgik. Ecetes borogatással a homlokukon várják a megváltás pillanatát. Vigasztaló szavakba kapaszkodva rég elfogadták az igazságot, megértették, hogy mindaz a szörnyűség, amit kénytelenek elviselni, nem a vég, időleges átmenet csupán, és nem méltó a sajnálatra semmi, amit ebben a múlandó világban hagynak. Az események alakulása nem tartozik rájuk, nem az ő hibájuk, egyszerűen eljárt felettük az idő, túlélték korukat. Talán egy másik, ennél tökéletesebb világ vár rájuk, egy szellemi valóság, melyhez közük volt egykor, de az anyag bűvöletében felelőtlenül megfeledkeztek róla. Az utcákat lassan ellepik a felpuffadt hullák és a boltívek alá húzódó betegek, akiknek arra sem maradt erejük, hogy hazáig vonszolják magukat. A falakba kapaszkodva támolyognak a frissen fertőzött emberek. Hiába könyörögnek, senki sem tud segíteni rajtuk. Gondterhelt járókelők keresztet vetve kerülik ki őket, majd lehajtott fejjel sietnek végig a bűzlő tereken, csak néha állnak meg, hogy gyógynövényekből párolt főzeteket vásároljanak a hosszú köpenyes árusoktól. Csuklyás férfiak különös ábrákkal jelölik meg a fertőzött házak falát, és bonyolult számokat írnak vastag könyveikbe. A részegen támolygó hullaszállítók kormos fáklyákkal világítanak be az elhagyatott kapualjakba és a dohos pincékbe. Ismerősök neveit kiabálva haladnak végig a kiürült udvarokon. Koporsókat szegeinek a zúgó lombú hársfák alatt, legyengült emberek gyaluladan deszkából ácsolt ládákat emelnek a halottas kocsikra, melyek nyikorogó kerekekkel haladnak végig a macskaköves utcákon. A szomszédos sikátorból is gyászmenet kanyarodik ki, fekete ruhás családtagok követik az öszvér által vontatott kordét. Poroszkálva haladnak a sovány gebék, lassú járásuk ösztönösen igazodik a temetési menet ritmusához. Rongyos 18
