Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2016. nyár (2. évfolyam, 2. szám)
Szépirodalom
ruhájú koldusok fekélyes lábukat vonszolva követik a zokogó hozzátartozókat. Üres szemmel merednek a távoli domboldal hajlatába. Hosszú utat kell még megtenniük, amíg megpihenhetnek a frissen hantolt sírok között. Az útkereszteződésekben árválkodó feszületek előtt könyörgésre emelik sebes kezük, majd sántikálva vonszolják magukat tovább. Térden csúsznak a temető kapujáig, keresztet vetve haladnak át a feltámadást hirdető felirat alatt. Kopott szőrű szamarak kapaszkodnak a frissen nyitott temető felé vezető ösvényen. A gyászoló gazdák ládákat kötöztek az állatok oldalára, a hosszúkás dobozokban halott gyerekek fekszenek. Elmosódó harangzúgás búcsúztatja az ártatlan távozókat. Néma gyászmenetek kanyarognak a távoli falvakból is a sírokhoz vezető utakon. Egyházi zászlókat lenget a szél, néha énekszó foszlányai hallatszanak. Csupasz nyakú dögkeselyűk telepszenek a kiszáradt fák ágaira, tekintetükkel követik a fáradtan támolygó emberek minden mozdulatát. A kór terjedésének ötödik hetében megtelnek a temetők, a városfalon kívül ásott gödrökbe helyezik a hulladékból ácsolt ládákat, melyekből nyúlós lé szivárog. Lassan elfogynak a koporsók, közös sírba dobálják a lepedőkbe burkolt hullákat, majd oltott mésszel öntik le a bűzlő halmot. Már nincsenek friss hantok, hiányoznak a csonkig égett gyertyák, a hervadó koszorúk, nem hallatszanak a gyászoló ének dallamai. A rend látszatára se vigyáz senki, a gödröt ásó kubikosok szerszámai összekeverednek a temetői szolgák eldobált köteleivel és bőrhevedereivel. A lenyugvó nap fényében sáros ruhájú emberek imbolyognak a félig betemetett gödrök között. Munkájuk végeztével vacogva húzódnak a füstölgő tűz köré. Penészes kenyeret esznek, lyukas tömlőből megecetesedett bort isznak, aztán zavaros elmével zuhannak álomba. Éjszaka sokan halnak meg közülük, a kora reggeli szürkületben társaik közönyösen vonszolják távolabb őket. Megmerevedett hullák karomszerű ujjakkal, kétségbeesetten kapaszkodnak a temető sárga agyagjába. Fekete varjak ülnek az ágakon, nedvesen csüngenek a kerítésre dobált szíjak, a földkupacokba szúrt törött ásók, és a megviselt lapátok nyelét belepi a korai harmat... Váratianul zökkenek vissza a jelenbe. Kékeszöld legyek zümmögve köröznek az asztal fölött. Leszállnak a tányéron száradó halszálkákra, és egymást kerülgetve keresik a még nedves hajlatokat. Eltérő lehetőségek között választhatnának, mégis összhangot teremt közöttük az élelem megszerzésének szándéka. Evés után gondosan tisztogatják maguk, majd hangosan dongva indulnak úrnak. Felszállás közben kapom el őket, erélyes mozdulattal csapok le rájuk, nem törődöm az abroszon maradó rózsaszín foltokkal. Azonnal megérzik a veszélyt, riadtan köröznek a fehérré szikkadó csontok fölött. Menekülés közben nekirepülnek a párás ablaküvegnek, melyre különös értelmű szavakat írtam korábban. 19
