Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2016. tavasz (2. évfolyam, 1. szám)
Társművészetek
MUHI SÁNDOR A szatmári művészeti múzeum felújított állandó tárlatáról 2016. január végén vált látogathatóvá, a házigazdák két megnyitót is tartottak, egyet a hivatalos szerveknek és egyet a nagyközönségnek. A katalógus borítójának belső oldalán hosszú listán olvasható azoknak az intézményeknek és személyeknek a neve, akik anyagiakkal, szaktudással, tanácsokkal támogatták a nagy ambíciókkal és erőfeszítésekkel, Oana Mirabela Păcurar által tervezett és megvalósított tárlatot. Első benyomásként szinte kivétel nélkül minden látogatóra nagyon jó hatást tesz a látvány, hiszen a modern anyagok, hatásos, kifinomult színkombinációk, megvilágítási technikák felhasználásával jelentős, közismert európai művészed múzeumok hangulatát idézi. A szervezőket, kivitelezőket minden bizonnyal az vezérelte, hogy először az intézmény története során méltó környezetben mutassák be a város, az egykori Szatmár vármegye képzőművészed értékeit. Ez nem csupán dicséretes tett, hanem minden elismerést megérdemel egy pénz- és karrierközpontú társadalomban. Már az amúgy elég csupasz lépcsőfeljáró fokainak függőleges, festménnyé összeálló felületei jelzik az ide érkezőnek, hogy fokozatosan egy értékközpontü, különös érzékenységű és tartalmú világba érkezik, amelyben az elrendezésnek, megvilágításnak köszönhetően még a művész személyes, köznapi tárgyainak, az egykori kerámiagyár, a DAC produktumainak is sajátos varázsa van. Először nekem is csupa elismerő, dicsérő szó jutott az eszembe, aztán figyelmesen végiglapoztam a katalógust, a megnyitó szokásos nyüzsgése, zsivaja után átgondoltam az egész tárlat tartalmát, a megnyitó hangulatát. így fogalmazódott meg bennem néhány másodlagosnak tűnő, de a szakma szempontjából alapvetően fontos kérdés, amelyeket az alábbiakban szeretnék az olvasókkal is megosztani. Már első hallásra sem igazán értettem, hogy miért beszél mindenki kizárólag Popp Aurél tárlatáról, annak jubileumi felújításáról, amikor tucatnyi más jelentős művész, Litteczky Endre, Ziffer Sándor, Tatz Kálmán, Tatz László, Nagy Oszkár, Mohy Sándor, Ferenczy Károly, Mándy Laura, Tóth Gyula, Góth Móric, Bállá Béla munkái is szerepelnek itt. A megnyitó beszédekben többször is elhangzott, hogy ez azért van, mert valamennyi kiállító közül a legkiemelkedőbb, legjelentősebb alkotó Popp Aurél volt, ami nemcsak vitatható, hanem egyszerűen nem felel meg a valóságnak. Arról Ferenczy Károly, Ziffer Sándor vagy Mohy Sándor nem tehet, hogy az elmúlt évtizedek kultúrpolitikájának és múzeumi dolgozóinak, irányítóinak köszönhetően ilyen szerényen vannak képviselve, az a tény viszont, hogy a Popp, Ferenczy, Ziffer, Mohy négyesből valakinek van bátorsága bárkit kiemelni és magasan a többiek felé helyezni, már a hozzáértést kérdőjelezi meg. Ferenczy Károly, Ziffer Sándor a szabadiskola nagyhatású, európai hírű és az egész térségben igen nagyra értékelt mesterei voltak. Mohy Sándor nemcsak elismert, élvonalbeli festőművész volt, hanem egyetemi tanár, olyan mester a szó igazi értelmében, aki az erdélyi művészeti élet számos kiválóságát indította el a pályán. Ha Mohy nagylelkűen nem ajándékozza meg a múzeumot édesanyja arcképével, még szerényebben lenne képviselve itt. Tőle tudom, hogy nagyra értékelte Popp Aurél művészetét, baráti viszonyban voltak, rendszeresen leveleztek. Magától értetődően mindketten elismerték, becsülték Ferenczy 79
