Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2016. tavasz (2. évfolyam, 1. szám)
Társművészetek
Károly - aki mellesleg a budapesti képzőművészeti egyetem tanára, egy művészdinasztia megalapítója Ziffer Sándor, valamint Nagy Oszkár művészetét. Szatmári, nagybányai tanítványaitól Mohy mindig így érdeklődött Nagy Oszkár felől: Mit csinál az a „Nagy” ember? Szerintem az ő művészi teljesítménye hasonlóan értékes, kivételes, mint a fenti alkotóké. Mohy tehetségét Szatmárnémetiben Litteczky Endre fedezte fel. Bár ő rövid idő alatt egyértelműen túlszárnyalta a kisvárosi élet napi gondjai által alkotói kompromisszumokra kényszerült mesterét, mégis a legnagyobb tisztelet, elismerés és hála hangján ír róla a Műhelynaplóban: „Megérdemel minden tiszteletet az a mester, aki festészetével és kiállításai láncolatával elindított és fenntartott Szatmáron egy addig ott nem létező művészetet.” (Dacia, 1981,215. o.) Ezt az elismerést, hálát Litteczky Endre, aki különben a kerámiagyár megalapításáig Popp Aurél közeli barátja is volt, a mai szatmáriaktól is megérdemelné. Véleményem szerint a tárlat ebben a formában való bemutatása olyan alapvető szakmai hiba, amelyet sem érzelmi, sem indulati alapokon nem lehet utólag kimagyarázni. Úgy gondolom, hogy a tartalmi aránytalanság, az indokolatlan és megmagyarázhatatlan értékrend, amit nemcsak a tárlaton, hanem a katalógusban, plakáton, nyilatkozatokban, cikkekben is tapasztalhattunk, nem tesz jót a szatmári képzőművészetnek, még Popp Aurél hagyatékának sem, a művészet kedvelőit pedig alaposan elbizonytalanítja, sőt eltájolja. A rendezés, tálalás a pozitívumok mellett nem tökéletes, egyik sutaságaként fogtam fel azt, hogy egyes képeket félig fedtek átlátszó műanyag lapokkal állítólag azért, hogy védjék ezeket. Szerintem az egész felületet kellett volna takarni, de még kézenfekvőbb és lényegesen olcsóbb lenne egy egyszerű kordonszalag, jobb helyeken már lézeres jelölő sávokat is alkalmaznak. Az már csak hab a tortán, hogy a neveket valami elképesztő nagyvonalúsággal kezelték a szervezők, a katalógus szerkesztői. Ilyeneket lehet olvasni itt: Andrei Litteczky, Alexandru Ziffer, Alexandru Mohy (Sándor Mohi, Alexandru Mohi, Muhi Sándor), Ferenczy Karoly, Laura Mandy, Iuliu Tóth, Moritz Goth, Balia Bela, Pirk loanos, Tibor Ernő, Kudelatz. Valószínűleg szándékos elírások lehetnek, hiszen azt nem merem feltételezni, hogy a sok kiváló tanácsadó, művészettörténész, művész, műkritikus, muzeológus még ezeknek a jól ismert alkotóknak a neveit sem tudja helyesen leírni. Fia európai szintű tárlatot szeretnénk rendezni, elsősorban a gondolkozásmódunkat kell európaivá formálni. Amikor szóvá tettem a fentieket, valaki a múzeumból azt mondta erről nekem, hogy az a fontos, hogy a képek jók, mert a neveket ki lehet javítani, az alkotásokat nem. Szerintem az alkotások szerzőit illik megtisztelni azzal, hogy legalább a neveiket helyesen írjuk, ha már a bemutatásukban, értékelésükben enyhén szólva nem jeleskedünk. Szatmáron a múzeum anyagából akár egy különálló Popp (Papp, ahogyan legtöbbször írta) Aurél tárlatot lehetne rendezni, meg talán egy közös, a szatmári képzőművészetet bemutató állandó kiállítást is. A két anyag külön-külön is értékesíthető, de az ilyen formában, hangsúlyokkal való alárendelés, összemosás hiba, amely ellen minden valószínűség szerint elsősorban az amúgy elég nehéz természetű, de művészetet, művészeket, kollégákat szerető és tisztelő Popp Aurél is tiltakozna, és amelyet - ha ez az intézmény kicsit is ad magára — mindenképpen korrigálni kell. 80
