Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2016. tavasz (2. évfolyam, 1. szám)
Szépirodalom
hatatlan, és minden olyan valószerűtlen, és mégis valóságos, a múlttal összetolt másik múlt, melyen egy furcsa jelen tenyészik, a régi központ, ahogy belefut az újba, talán amiatt van minden, és ezért kellett saját magamat belekevernem Güntherbe, a városába, megannyi rendes ember városába, ahol a szellem felizzik, ledőlt gyárak falain át, elhagyott épületek kihunyt ablakain át, és tömegszállásokon átizzik, ahol a levegő, a folyó, a strand, a töltés, a szerelem... Már az elején tudtam, elmondom, ezen ne múljon, az elején is tudtam, hogy ez csak valamiféle csalás, érzékek átverése, az agyam pontosan mér, kiváló műszer, nem ver át, annak ellenére, hogy időnként hibázik, jelezte akkor is, hogy ezt, úgy ahogy van, ki kellene hagyni. Már azon a napsütötte hajnalon, amikor a testemmel szédítettem ezt a Gúnthert, láttam Gúnthert, ott ahol most van, valamiféle dobozban, azt is láttam, hogy nem velem van, és azt is, hogy lehet egyikünk sem éh túl. Ilyenkor kellene menekülni. De hajlamosak vagyunk csak akkor menekülni, amikor már nem érdemes. Szóval előre láttam a halálát egy olyan szerelemnek, ami még el sem kezdődött. Napsütéses hajnalon a testemmel szédítettem ezt a Gúnthert, aki még soha nem volt nővel, és már évek óta úgy élt egy másik városban, hogy fogalma sem volt róla, hol van, és az életről is csak annyit tudott, hogy tanulnikellfiam, merthanemnemles^belőled semmi. Én azért ennél egy kicsivel többet tudtam. És akkor is látnom kellett minden szart, ha nem voltam magamnál, ezért próbáltam minél gyakrabban nem magamnál lenni, hogy hátha. Hiába. És akkor Günther egyszer csak megmutatta nekem ezt a várost. A várost, amelyet egy idő után jobban szerettem, mint Gúnthert. Egy idő után Günther apját is jobban szerettem, mint Gúnthert, és ez még annál is reménytelenebb volt, mint amiben éppen voltam. És közben látnom kellett azt is, hogy reménytelenség ide vagy oda, ez a valóság, ebben élünk, minden valódi és igaz, a prostik az út szélén, az olcsó cucc, amit nyomtak, a kiglancolt újgazdag csávók és csajok, a lepattant strand, szürkeség és csillogás, kapaszkodás bármibe, hősi múltba, kitalált múltba, elképzelt jövőbe. Menet közben megszerettem Gúnthert is, valahogy úgy, ahogy a megváltó szerethette az emberiséget, reménytelenül, céltalanul, de nagyon. És aztán kiléptem, kitettem, elhagytam, elhagyott, elhagytuk magunkat, el a várost, és el mindent, reménytelenül, céltalanul és nagyon. A folyó ugyanúgy kanyarog. Csak talán még szélesebb utat mart magának azóta, a part keskenyebbnek tűnik, elhagyatottabbnak. Pedig többen ülnek most a parton a nagy halra várva, amely már évszázadok óta nem úszott erre. A víz nem vitt semmit, csak a hegyek sarát. Egyszer egy lótetemet láttunk, Günther még mindig nem hitte el, hogy a nője lettem. Úgy vitt végig a töltésen, mintha talált volna valahol. Mintha egy málladozott falhoz támasztott bicikli, egy régi kocsma udvarán felejtett rozsdás roncs, egy kivikszolt vadiúj városi bringa lettem volna, amellyel veszettül futni kell, és villámgyorsan átfesteni. Tizenhárom éve nem jártam itt. Günthert még régebb nem láttam. Günther azóta is gyakran besétál a fejemben nyíló ajtók egyikén, néz és nem ért, mint ahogy sohasem értett. Most már nem is érdekelne, hogy van ez. De most már most van. A végén jóval túl. Tizenhárom év. Úgy hangzik ez, mint valami ítélet. Mintha ennyit ültem volna a sitten. Mintha ennyit ültem volna valami ukrán cucc miatt, amit annak idején itt kevertünk, és, mintha tizenhárom év múlva, a szabadulás útja, mint rossz lelkiismeretű bűnözőé, egyenesen 6
