Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2016. tavasz (2. évfolyam, 1. szám)
Szépirodalom
ide vezetett volna, igen, majdnem így van, annyi különbséggel, hogy fejben még mindig sitten ülök, és hogy nincs szabadulás, csak beljebb lehet vonulni, hátrább, hátrább, míg össze nem érnek a falak. És hogy tudtam, senkit sem találok. Mint ahogy nem is találtam. Semnyár semtél volt, amolyan semleges évszak, a vasúti hídról nézve a városra, amely mint egy kiterített kabát két szárnya, úgy tűnt, itt mindig ez a semleges évszak van. Szelíd, langyos, piszoknak és bágyadtságot hozó betegségeknek kedvező. Mégsem gondolhattam ezt. Alattunk a folyó haragosan kavargóit, a hátunk mögött eldübörgött egy vonat, és a parton egy tucatnyi ember konokul fogta a halászbotot és várt. A város, mint kiterített szárnyú kabát fekszik és vár, bármikor felpattanhat, és elrohanhat valahová. Hogy hová, azt senki sem tudja, a legkevésbé azok, akik itt élnek. Gyere, mondta Günther, mutatok valamit, de csak állt ott, a kezét lassan a kabátom alá húztam. Soha többet nem akarta onnan kivenni a kezét, végeérhetedenül sétáltatott engem és a kutyát, a töltés, csak a töltés, esőben, hóban, napsütésben, egy kutya voltam, csak rosszabb, mint az igazi. Günther nem tudott róla, hogy a kóbor kutyát lehetetlen megszelídíteni. És hogy már rég, rég nem miatta járok ide, hanem emiatt a kiterített szárnyú város miatt, ahol minden csak lebeg, egy elfelejtett délamerika, város valahol egy lápban, város, amely semmire sem hasonlít, város, amely nem önmaga, és mégsem más, város, amely mélyen magába néz, mindig le, mindig le, mint valami kútba. Günther öccse meg hozta a cuccot, mert, mondta, ezt a helyet csak úgy lehet túlélni, hogyha mindig máshol vagy fejben, szép város ez, de megfojt, el akarok innen menni, de soha nem fogok innen elmenni, sokan elmentek, és mégis mind itt maradtak, ide születni olyan, mintha börtönbe születnél, de tudod, te biztosan tudod, hogy a börtön kint ugyanolyan, mint a börtön bent... Akkor nyár volt, és meleg, és virágillat, és elhagyott gyárak szaga, és hajladozó nyárfák, a régi fürdőhelyek sem tűntek reménytelennek, és a folyó szőke volt, fényes, hívogató. Nem tudtam, mit keresek ott, mint ahogy nem tudtam aztán később sem, csak annyit tudtam, hogy jó, valahogy rögtön be tudtam épülni ennek a városnak a rostjai közé, nem vet ki magából, pedig ahhoz vagyok szokva, a tulajdon szülővárosom is ezt tette, ott még ez a folyó is más, keskenyebb, haragosabb, ridegebb, fénytelenebb. Egy ház várt, egy kád várt, a kád szélén behűtött Becherovka, poharak, hamuzó, a hamuzóban csikkek. A kádban Günther, és Günther öccse, és ha még egy üveggel lenyomunk, akkor az anyja és az apja is a kádban lesz, még a kutya is. Szédület, és az a nagyon határozott érzés, hogy itt minden lakás egy sziget, hogy mindenki csak a falak mögött él igazán, hogy kint az utcán nincsen semmi, csak ösvények, amelyek a sarki bolton túl már nem vezetnek sehova. Hogy az intézményekbe azért járnak be valakik, hogy letöröljék a port, minden nap, fényesre kell suvikszolni mindent, csillogjon, mert a csillogás azt a képzetet kelti, hogy itt élet van, miközben halál van, szürke és lusta folyó, alattomosan kígyózó, a felszínen meg nem mutatkozó halálos örvényekkel. Itt a mesék arról is szólnak, hogy itt van mindennek a vége, szólt ki Günther apja a kádból, az öccse meg csak bólogatott, szintén a kádban, kalapban, spanglival, a szája sarkában lógott, az anyjuk az ajtófélfának támaszkodott és körmei ütemesen sercegtek a kutya fején, a kutya a lábujjait nyalta, én a vécén ültem, és tudtam, soha többet sehol, senki mással, ilyen nem lesz, csak itt, mert ha mindennek vége, akkor már mindent szabad, a végítélet napján minden bűnt el lehet követni, a végítélet napján már bármiben lehet re-7
