Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2015. tél (1. évfolyam, 1. szám)
Történelem
sokban. Pásztorkodó elemeik 1357-ben már a szatmári síkság erdeiben makkoltatják nyájaikat, s ez esetben feltételezhető, hogy az Avasban élő, onnan érkező románokról van szó, akiknek állandó, lakott településeiről csak a meggyesi uradalom 15. század végi összeírásaiban szólnak. Ám számuk már a 14. század végén jelentős: 1385-ben Meggyesi Simon bán fia: János mester hatalmaskodása során a meggyesi kerület jobbágyait (azaz magyarjait) és románjait emlegetik, ez utóbbiak közül az oklevél szerint 1001 ember vett részt a Lázáriak birtokainak pusztításában. A románság másik zárt tömbje a Bükk-hegységben, az erdődi erdőispánság területén jött létre. Ok bizonyára Moldvából érkeztek a 14. század közepén. Itt kell megemlítenünk, hogy a román kenézek első írott emléke a szomszédos Máramarosból 1326, amikor Sztan fia: Szaniszló, más néven Barcán - a nemes Petrovay és más rokon családok őse - megkapta az Iza völgyében Szurdok falut a belőle kiváló Barcánfalvával, s telepítésbe kezdett. Ennél korábbi település a Técső melletti Bedőháza, melynek határait Bedő fiai, Drág és Drágos javára 1336-ban járják meg. A Bükk-hegység betelepítése minden bizonnyal Drágos fia: Szász, illetve ez utóbbi fiai: Dragomir, István, de főképp Balk, Drág és az Oláhnak nevezett János, a Bélteki és a Drágfi család ősei nevéhez fűződik az 1370-es évek körül. Az erdődinek is nevezett, zömmel román lakosságú uradalom teljes kiteljesedésében 1424-ben, a Balk- és Drág-fiak birtokosztásakor áll előttünk: akkor a románok lakta föld nemcsak Szatmár, de a vele átellenben Közép-Szolnok megyét, a Bükk déli oldalát is érinti, több mint 80 falut sorolva fel. A nagyszámú román és ortodox hitű népesség lelki vezetését Balk és Drág vajdák a máramarosi Szent Mihály monostor igumenjére bízzák, azaz annak fennhatósága alá került nemcsak az erdődi uradalom, hanem — ha hihetünk az oklevél latin fordításának, ahol Erdőd helyett Meggyesalja áll — az Avas román népessége is. Szatmár vármegye lakosságának a tatárjáráskori (1241-42) pusztulását falvak eltűnése, elrejtett kincs- és éremleletek jelzik. Ezek alapján elsősorban a főútvonalak menti falvak lakói szenvedték el a mongol pusztítást, s talán ezzel is hozható összefüggésbe a Szatmár körüli német falvak népességváltása, későbbi kihatásaiban pedig a románok betelepítése. Az 1241 előtt említett falvak körülbelül negyede nem települt újjá, azaz az aprófalvak mintegy 25 %-a szenvedett veszteséget. (Részlet a Kölcsey Társaság gondozásában megjelenő Szatmár megye monográfia történeti részébe szánt hosszabb tanulmányból.) 89
