Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2015. tél (1. évfolyam, 1. szám)
Szépirodalom
nek mindig büszkék, ha valaki sokra viszi az atyafiságból. Szóval büszkék... A görbe lábú rábólint. Azután hozzáteszi. De persze leszakadna a derekuk, hogyha kimutatnák. Amikor végül elmennek, a görbe lábú ember még fel sem lélegez igazán, és a csuromvizes ingével alig is tud felállni, mert hozzátapad a műbőr huzathoz, amikor kivágódik az ajtó, és a Sanyi nevű férfi ront be kopogtatás nélkül, lelkesen. Öregem, mondja és be se teszi maga mögött az ajtót, majd csak a titkárnő, aki ott topog máris a nyomában, mikor látja, hogy semmi baj. A férfi azalatt benyúl a belső zsebébe és egypár egybehajtogatott géppapírt kap elő és a görbe lábú felé lobogtatja, Elhoztam neked, szinte rikoltja. Ettől kész leszel! A görbe lábú nagy levegőt vesz és a forgószékébe roskad. A másik csupa vigyor, ahogy odadobja színpadias mozdulattal elé a lapokat, azután a gyorsírószéken gyorsan hellyel kínálja magát. A görbe lábú ember széthajtogatja a géppapírt. Te mostanában valamit, Tibusz? Itt van, nyögi a görbe lábú és a tegnapi tisztázatot áttolja a másik elé az asztalon. Közben a szeme a papíron. Nohát, kapja fel Sanyi az asztalról ültében kinyúlva, és aztán belenéz mohón. Épp csak átfutja a szemével, azután összehajtja és zsebre teszi. Most csak annyi időm van, amíg Lukárszki megiszik az elnökötöknél egy kávét. Keresztbeveti egymáson a két lábát és a felpolcolt térdén kulcsolja össze az ujjait. Hát hogy vagy öregem ebben a szép irodában? Hú, és hát ez a nőcske itt kint, füttyent elismerően. Mikor hívjuk már össze megint a kört? Olvasok, mondja a görbe lábú. Ja pesze. De majd elolvasod máskor. Most úgyse érek rá megvárni. Ez egészen jól indul, húzza fel a szemöldökét a görbe lábú, ahogy leveszi a papírról a szemét. És még milyen jól folytatódik, kiált fel a másik. Szóval, mondja aztán Sanyi, Hogy ityeg? Megjárja, hümment a görbe lábú ember. Na és Pestről? írtak már vissza a laptól? A görbe lábú összecsücsöríti az ajkát és az asztalára függeszti a szemét. Még nem. Tulajdonképpen kinek küldted el a verseket? Hát izé, kezd bele a görbe lábú. A másik akkor megmered. Csak nem Imrével küldetted? A görbe lábú akkor az arcába néz. Hát igen, bólint. A másik felszisszen és fájdalmas arcot vág. Elvitte Madarásznak? De akkor már úgy kell visszafognia magát. Ott fogják megtalálni nála a kézirataid? Istenem, Tibusz! Azóta Madarász már tudod hol van? És sose is fog kijönni onnan! Rájöttem. Bár a rádió nem mondta be. Gondolom, a papírjai meg már nálatok vannak. Hohó, csak semmi nálatok! Én most szigorúan privátin beszélek itt veled. Na most akkor privátin megtudhatod, mért szeretném én előbb megtalálni ezt az Imre gyereket. Harmadik napja vagyok itt, és éppen szeretném már tőle megtudni, tervezhetek-e valameddig még. Vagy éppen pont ennyi napom van csak itt hátra. A kurva betyár kutya hétszentségit, mondja a másik, Tibusz, bazmeg! Mit akarsz, hát ezért végülis csak nem lőnek? Azt sose tudhatod, mondja Sanyi. Te lennél az első tanácstitkár, aki a költészetébe bukik bele. Amikor az a Sanyi elmegy, a görbe lábú ember sokáig áll az ablak előtt a háta mögött összekulcsolt kézzel. A titkárnő benéz egyszer hozzá, hogy valamire szüksége van-e. Benéz másodszor is, de akkor inkább nem szól. Amikor harmadjára nyit rá, már lassan az ebédlőbe készülődve, a görbe lábú ember behívja, leülteti. Vannak magának álmai, Mancika, kérdezi meg a nőtől, közben ugyanúgy az ablakban áll és a púpozódó függönyön át bámul valahová kifelé a tanácsháza hátsó udvarára. Álmaim, sóhajt fel a nő. Amit szeretne elérni. Magával is, meg a világgal is kapcsolatban. Hát hogyne, mondja a nő, Értem én. Vannak? Persze. Tucatjával. Felejtse el őket, mondja a férfi. Az álmodozás kártékony dolog, folytatja. Aki álmodozik, elemelkedik a földtől. Nem olvasta Maljanyin elvtárs ünnepi üzenetét, Mancika? 28
