Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2015. tél (1. évfolyam, 1. szám)
Szépirodalom
Az álmodozó, amikor elrugaszkodik a realitás talajától, egyúttal indíttatást kap rá, hogy teljesen meg is szüntesse a kapcsolatot vele. Akkor lesznek aztán az embernek igencsak vad ötletei. A saját küldetését illetően. Merthogyha az ember nagyon elengedi magát, mindjárt küldetése is lesz. Van magának küldetése, Mancika? Még lehet, titkár elvtárs. Nincsen is azzal semmi baj, mondja a görbe lábú. Petőfi Sándornak is milyen szép küldetése volt. Meg Paczalkó Bélának. De mind a kettő számot vetett eleve előre a maga emberi alkatával. És ahhoz mérte magára mind a kettő a maga szerepét. Vagy az, aki az ilyeneket az emberre méri. No de titkár elvtárs! Én most Lenin elvtársra gondolok. Azzal elhallgat. Hallgat a titkárnő is. Azután mégis beleszól a nő a csendbe. Most én is. A férfi rábólint, és még befejezi. O pedig úgy tartaná helyesnek, hogy a rosszul felmért álmokkal le kell számolni egyszer s mindenkorra. Inkább előbb, mint utóbb. Tudja, hogy én mit csinálok, amikor a munkából hazamegyek? Hát honnan tudnám? Semmit. Nem csinálok semmit. Megmosdok, főzök egy jó teát, aztán ágyba bújok egy verseskönywel. Petőfi, Ady, József Attila. És mire a teát megiszom, szép lassan elalszom én is. A munkán kívül nincsen életem. Vagy ha igen, akkor az az álmaimhoz kapcsolódik. És ezen sürgősen változtatni kell. Eztán majd. Eztán majd eljárok. Eljárok valahova. Hova? Valahova. Felül a kismotorra, eldöcög a kissoron felfelé. Már az utolsó házaknál jár, amikor lelassít, félreáll. Elnézi az egyik házat, a félent leeresztett redőnyt, amely egyúttal félent fel is van húzva. Nézi, nézi, nézi, azután visszafordul. Végighajt megint a soron, el a tanácsháza előtt, meredek kanyarokkal át a fahídon, azután kihajt a faluból a városba vezető úton. Amikor felér a szerpentin innenső oldalára, a hegytetőn lefordul az erdei földútra. Ott röcög a még nagyobb sűrűségben a még rosszabb úton. Pel-felhuppan a dimb-dombokon a kis gépe, sokára vág át a sűrű erdőn. Közben olyan vörösre fő az egész feje, akár a rák. Keresztezi az erdészeti utat is, amelyiken amúgy jött volna. Csak most ez így akkor másfél órával többe telt. Amikor végül odaér, már halálosan fáradt. De sok baj belefér egy napba, mondja magában, ahogy a rossz lábát átemeli a kismotor ülése fölött a kezével a combjánál megsegítve. Az öregasszony a sparhétnál áll és valamit ügyködik és közben egykedvűen rág, a keze alatt meg minden köpköd és serceg. Meg se nagyon moccan, ahogy a görbe lábút meglátja, két csámcsogás között csak úgy ráköszön. Szevasz, Tibuszka. Csókolom Ilcsi ángyo. Tegnapelőtt kellett vóna gyöjjé. Laska vót. Nem tudtam akkor. Nem tuttá, nem tuttá. Bezzeg régen mindég ki tuttá gyónni. Most meg má baszol ránk, hogy eeső titkár letté. Nem lettem első titkár. Még az a jó. Na üjjé le, mingyá lesz pampuszka. Akkor leül. Erősen izzad, mert a kiskonyhában a sparhét egyből tiszta hőgutát csinál. Feri bátyád még odajár. Máj gyön. A görbe lábú a hokedlin a falnak dőlve sorra veszi a nagy levegőket. Azután csak megkérdi. Hát Imi? Mi van vele, kérdez vissza a vénasszony. Hol van? Tudhatnád, hogy elment. Amarra ne, az erdőnek. Egy pillanatra még az ütő is megáll a görbe lábúban. De aztán mindjárt le is nyugszik. Mert a görbe lábú tudja, hogy az öregasszony mindig mindenkire úgy mondja, aki elmegy innen, hogy az erdőnek ment. Mivel másfele nem lehet menni csakis az erdőnek. Azután az öregasszony azt mondja, Ne féjj cseppem, mingyá itthon lesz, ha megérzi a szagát. És akkor megint megáll benne. Azután Imre megjön az erdőről. Egyszercsak betoppan és akkor ott van. A görbe lábú úgy nézi, hogy először még a köszönésről is megfeledkezik. Azután csak feláll és akkor ők ketten megölelik egymást. 29
