Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2015. tél (1. évfolyam, 1. szám)

Szépirodalom

tíz perc, ma tíz perc, holnap tíz perc. Egy hét alatt egy munkaóra. És még a lapok, a tinta. A géppapír. A szalag. A végén még valaki rámfogná, hogy sikkasztó vagyok. Ugyan, mondja a nő. Ilyen szép versek nem hozhatnak bajt senkire se. Nem hogy egy tanácstitkárra.

Később a titkárnő látogatókat jelent be. Holtsápadtan, csak a görbe lábú elsőre nem látja meg rajta. Sanyi, kezd el inkább örvendezni, amikor az elsőnek belépőt meglátja. De aztán torkán akad a szó, ahogy végignéz rajta. Meg a másikon. És közben a megszólított meg azt mondja, Titkár elvtárs, hivatalos minőségben vagyok itt. Addigra a görbe lábú ember már le is izzad. Még látja a titkárnő sápadt arcát, kikerekedett szemét, szája elé kapott finom kis gyorsíró kezét, aztán a nő becsukja odakintről az ajtót. A Sanyi nevű addigra leül az ülőgarnitúrára, a másik még előbb felkapcsolja a mennyezetventillátort. A görbe lábú ember ide meg oda kapkodja a fejét. Szeretne Sanyinak az arcában, a tekintetében vagy a bármijében valami kapaszkodót találni, de az olyan fejet vág, mint az elvtársak a falon a képeken. Titkár elvtárs legyen szíves üljön ide mellénk, mutat a maradék fotelre ez a kapcsolgatós. A görbe lábú embernek annyi lélekjelenléte marad, hogy felállva fordultában észrevéden odébbcsavarja a keresőgombot a világvevőn, amit előző nap úgy hagyott. Nem tudja, hogy sikerül a manőver, de reméli, hogy Luxemburgnál nincs rosszabb.

Az elvtársak a parancsnokságról az üdvözletüket küldik és gratulálnak a kinevezéséhez, mondják neki, amikor odaül. Nem mond semmit erre, pedig azok várnak. így végül folytatják ők. Titkár elvtárs, meg kell kérdezzük, hogy az alábbi találkozói, tolnak az orra elé egy papírt, Összefüggésben állnak-e ezzel, tolnak elé egy másik papírt. Ö meg ide-oda rebbentve két oldalra a szemét, jól megnézi ezt is, azt is. Azután nagyot nyel, rájuk emeli a szemét, és azt mondja. Ez egy nyugodt vidék. Itten sose volt semmi baj senkivel. Csöndben gyarapodunk és épülünk. És mi a helyezet a szocializmus építésével? És csöndesen építjük a szocializmust, bólint rá a görbe lábú ember. Nagyon hálás vagyok a parancsnokságon az elvtársaknak a figyelmességükért, veti akkor közbe. Mert most a szünetben alkalma nyílik rá. Azok ketten mérlegelik a hallottakat. Hogy áll ennek az embernek az ügye, titkár elvtárs? Maguk ezt biztosan jobban tudják, feleli. Ilyen állapot nincsen, ingatja a fejét a száját bigygyesztve a Sanyi nevű. Csak olyan állapotok vannak, veszi át a szót a másik, Hogy jól, roszszul, sehogy, le van tudva. Vagy folyamatban van, teszi hozzá megint Sanyi. Folyamatban van, bólint rá a görbe lábú ember. És a találkozók? Ismerkedés a helyi kollégákkal. Tisztelgő látogatások, mondja. Nem nekik illenék? Elejét akartam venni ennek a reakciós hagyománynak. És akkor ez? Ez nincsen hivatalban. Azt mondták, hogy betegszabadságra ment, nekem meg régi kollégám, így aztán meglátogattam. Munkaidőben? Útbaesett. Persze, a nagyposta felé éppen félúton, ugye? Ahol meg telefonálgatott. Kit is hívott? Az öcsémet. De nem volt a hivatalában. Na és ez a kettő, kérdezik aztán. Akik mégiscsak tiszteletüket tették itt magánál. Kik, húzza fel a szemöldökét a görbe lábú ember. Még csak nem is valami magas kollégák, mondják. Tudják, sokan bejöttek gratulálni nekem. Ezek nem gratulálni jöttek. Ja, hogy azokra gondolhatnak, csillan föl a szeme. Azok csak ide tévedtek. Tényleg nem gratulálni jöttek. Hanem egyszerűen eltévesztették az ajtót. Biztos ebben a titkár elvtárs? Biztos. Mondja csak titkár elvtárs, mit szólnak a maga családjában a kinevezéséhez? Egyedül élek. Anyám, apám halva van. Na és a tágabb családban? Rokonok, nagybátyák, nénék? Mit gondolnak a maga pártbeli helyzetéről? A beosztásáról? A munkájáról? Mit gondolnának az ilyen öregek, kérdez vissza a görbe lábú. Azután azt mondja, Az ilye-27