Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2015. tél (1. évfolyam, 1. szám)

Szépirodalom

aztán ki a bányatelepről és be a városba, amely itt faluval kezdődik el. Bedöcög a városi postához. Kivárja a sorát a telefonnál. Hallgatja, hallgatja a kagylóban a sípoló hangot, azután leteszi. Amikor kijön, újra a sor végére áll. De másodjára sem veszi fel senki a telefont azon a számon.

Aznap nem kéri az irodájába az ebédet, bár a titkárnő megkérdezi. Éppen visszaér még akkorra. Az ebédlőben az elnök magához inti. Ott ül mellette a görbe lábú ember, és akik még nem tették meg addig, nyílt színen gratulálnak és jó egészséget kívánnak a munkához neki. A főzelék vége fele, amikor a tósztok is elcsitulnak, szóba hozza az elnöknek a telefon dolgát. Hogy esetleg az irodájába nem-e lehetne-e. Az elnök azt mondja, hogy még az előző titkár idejében megigényelték. És most már mindennap lehet tulajdonképpen várni.

Mire visszaér, a szobában akkora a hőség, hogy bele lehetne kapaszkodni. Amikor a titkárnő behozza neki a kávét, megkéri, hogy fogja az írótömbjét meg a tollát. Diktálni kezd. Anyám, a házadon az ereszalja. Vessző, új sor. Hiába, nem jut át a könnyem rajta. Vessző, új sor. Nem csoroghat végig a házad mentén. Vessző, új sor. Meggyűlik majd az arcod szélén. És így tovább. Amikor végeznek, a titkárnő letisztázza és behozza a lapot. Azután, hogy odaadja, csak ott áll. No mi az, Mancika, néz föl a görbe lábú ember a papírról. Ez nagyon szép, titkár elvtárs, mondja a nő. Vagy talán inkább csak lány. Már ne vegye nyalizásnak, de meg is könnyeztem egy kicsit. A görbe lábú ember végül elmosolyodik. Én nem tudtam, hogy költőnek tetszik lenni, folytatja a titkárnő. Már megint ez az átok tetszikezés, ingatja a fejét kétkedve a férfi. Bocsánat, titkár elvtárs, mondja a titkárnő. Semmi baj, Mancika, semmi baj, mondja a görbe lábú ember és felsóhajt.

Amikor magára marad a gépirattal, bekapcsolja a világvevőt. Hallgatja a vonósnégyest a távoli Luxemburgból. Azután mielőtt a mosdóba indulna, Moszkvára tekeri és aztán lekapcsolja. Amikor visszajön, megint megkeresi azt a zenét. Amikor végez a verssel, előveszi a papírfecnit és csak nézi, nézi. A nagy lóbetűket. Vagyis számokat, a telefonszámot. Azután leengedi a papírt, és felsóhajt, Az most már fel fog tűnni, mondja nagy susogva. Amikor sokkal később aznapra végleg lekapcsolja, már nem jut eszébe eltekerni az állomáskeresőt a világvevőn.

Harmadnap a titkárnő a papírok meg a nagy bögre kávé mellett az elnök elvtárs személyesen átadott üzenetével fogadja. Hogy van-e már valami jelentenivaló a Pákász Imreügyben. Föntebbről érdeklődnek. A görbe lábú ember gyorsan kilép a küszöbre a titkárnő szobájából a folyosóra nyíló ajtóba és körülnéz. Azután azt mondja, Ha még egyszer megkérdezné, mondja meg neki, Mancika, hogy ilyen ügy már nincs is. Nyugodtan mondhatja fölfelé is. Éppen az ágendájából másolja ki egy tiszta géppapírra, amit hajnalban kezdett írni, amikor a titkárnő bekopog. Ma nem diktál valami szépet megint, titkár elvtárs, kérdezi. Jól esne reggelre. A görbe lábú ember a papírjai fölé görnyedve néz fel a nőre. Vagyis a lányra. A kezében ott a toll még, ahogy másolás közben megállt a kezében. Elgondolkodva beszívja a két pofáját, azután azt mondja. Az az igazság, hogy én lebuktam magácska előtt, Mancika. Hogy maga átlátott rajtam mindjárt egy nap után. Mint a szitán. A nő elmosolyodik és kigyúl az orcája. De azt hiszem, megérti, ha azt kérem, hogy ez maradjon a mi titkunk. A nő elképed. Eltitkolni ezt a sok szépséget? Szépség, nem szépség, legyint rá a görbe lábú. Nem használhatom ilyesmire a népgazdaság erőforrásait. A nő szendén mosolyog. Nem olyan nagy erőt vesz az igénybe, mondja a férfinak. De az megintcsak legyint. Tegnap

26