Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2015. tél (1. évfolyam, 1. szám)
Szépirodalom
De a titkárnő jelzi, hogy most nem ők. A két férfi éppen olyan ruhát visel, amilyet a parasztok kapnak magukra, ha hivatalban van dolguk. Fehér ingek meg fekete felöltők. Városi embernek nemigen jutna eszébe annak láttán, hogy zakó. Meg a kalap, amit nem vesznek le, mert ez ebben a világban immár nem járja. Amikor bejönnek, a görbe lábú ember hellyel kínálja őket. Ismeri ezt a kettőt, de éppen csak annyira, hogy ne értse, mi dolga van velük. Amikor leülnek, mindjárt rá is kérdez. Osztán mi járatban? A férfiak összenéznek. És akkor a görbe lábú még azelőtt kiegyenesedik és megfeszíti a hátát, hogy azok megszólalnának, így aztán sietve le is tudja őket inteni. Mi annak a gyereknek az ügyében. Béla küldött minket. Hogy mondjuk el arról a gyerekről. De akkor a görbe lábú ember már közbe is vág és felemelkedik a székből. No csak lassan a testtel, mert abból, amit maguk itt dadognak, semmit sem értek. Csak annyit, hogy maguk el vannak tévedve, mert talán rossz ajtón jöttek be. Hogy rossz ajtón, kérdezi az egyik. Ügy-úgy, mondja a görbe lábú. Nincsen semmi gyereknek semmi ügye itten. Béla azt mondta... Én még csak nem is tudom, hogy maguk milyen Béláról beszélnek. Hát a... És még csak nem is érdekel, mert nekem egyikkel sincsen semmi olyan dolgom. Mikor sikerül végül kitessékelnie őket, csak akkor veszi észre, hogy a keze már teljesen elgémberedett a hidegtől, amit a ventillátor kavart. Akkor lecsukja. Ha keresnek, munkás-paraszt elvtársakkal találkozom, mondja a titkárnőnek. Ezúttal a kismotorral a város felé hagyja el a falut, de éppen csak kikanyarodik a főútra, már mindjárt le is tér a bányairoda bekötőútjára. A párába fúlt erdős hegyhátak között sokáig visszhangzik a motor repesztése, mikor leállítja is még. A férfit, aki fogadja, még soha nem látta. Új ember itt, kérdezi meg tőle. A másik rábólint, Aha. Az elődöm lebetegedett. Vagy valami ilyesmi történt vele. A múlt héten. Aztán már be se kellett járjon. Pontosan melyik nap? Tán szerdán. Úgyhogy csütörtöktől én vagyok itt. A görbe lábú ember fejében végigfutnak a dátumok, amelyek azon a papíron szerepelnek ott a táskája hátába rakott dossziéban. Az aktákat elvitték innét, mondja el neki a férfi, Aznap amikor jöttem. Az egészet bevitték Lyukba. A bányairodán megtalálja. Rododendronnál. Ismeri? Rododendront, kérdez vissza a görbe lábú. Hát hogyne, bólint és elmosolyodik. Itteni ez az ember, kérdezi még a férfi. A görbe lábú meglepve néz fel rá. Mer ha igen, mé nem keresi meg. Má csak egyszerűbb. A görbe lábú előbb nem szól semmit. Azután megrázza a fejét. Nem egyszerűbb. Nagyon nem egyszerű. Amikor a faluban megy valahova, sose vesz bukósisakot, mert minek. Amikor a bánya bekötőútján a főútig kiér, meggondolja. Azután mégiscsak a város felé fordul. Végülis vagy nyolc kilométer, aztán mi az, mondja magában. Az út az erdőn fut keresztül, emelkedik, süllyed, kanyarog. A szerpentin aljában, amikor a fák mögött már látszanak az első sorházak, letér. Amikor meglátja a házat, lefékez. Lajosnak az anyja a kerítésnél kapálgat. A görbe lábú elnézi az ikerlakást, ami előtt el kell gurulnia, hogy Lajosékhoz jusson, az ikerlakás nyitott ablakát. Azután inkább letér az egyik lefelé vezető utcán, hogy meg tudja kerülni az egész házat és egyből Lajosék kapujához érkezhessen, oldalról. Akkor már csak arra kell vigyázni, hogy a süket vénasszonnyal se emelje fel nagyon a hangját. Mert az soha semmit nem ért. De végül nem is kell, mert mire odaér, már Lajos is kint van. Adj isten, komám, szólítja meg, amikor kezet fognak. Hallom, hogy mi van veled. A másiknak nincs épp jó kedve. Ne is mondd. És csak így itthon? A másik széjjelnéz, csak azután felel halkan. 24
