Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2015. tél (1. évfolyam, 1. szám)
Szépirodalom
forgószékből, a szemüvegét olyan gyorsan kapja le, hogy majdnem végzetesen csapja az asztal lapjához. A teleírt papírlapot alig van érkezése a fiókba süllyeszteni. Meg akartalak nézni az új irodádban. Gratulálni akartam neked hozzá. Leülnek a műbőr garnitúrára, a görbe lábú kávét hozat a titkárnővel meg gyomorkeserűt. Az elnök haja fényes az olajtól, a körme ápolt, mint a városiaké úgy általában, a modora az ittenieknél finomabb, az ottaniaknál nyersebb. Már megtettem volna tegnap, és akkor nem is jöttem volna ilyen váratlanul. Bejelentkeztem volna. Dehát nem láttalak az ebédlőben. Hiányoltak többen is. Sokan kedvelnek itt téged. Akkor körbenéz. Látom, máris kezdesz itt belakni. A hamutartóra mutat. Más egyéb nincs, amire mutasson, veszi számba a dolgokat a görbe lábú magában. Jó fekvésű ez a szoba, dicséri tovább az elnök. Kétfelé is van ablaka, mindég világos van. Na meg a virágok. És hát még a ventillátor, mutat fölfelé is. Bizony, a villanyáram az egy csoda, mondja a görbe lábú. Az elnök a zakója zsebéből cigarettatárcát vesz elő, szétnyitja, odakínálja. A görbe lábú siet tüzet adni neki. Titkár elvtárs kérlek, mondja az elnök, mikor már a füstöt szívják, Mi a helyzet ezzel a gyerekkel? Milyen gyerekkel, elnök elvtárs kérlek, kérdez vissza. Hát tudod, amelyiknek a papírját tegnap küldtem át. No, hát csak tudod. Azért annyi ügy csak nincsen még. Ja hogy azzal a gyerekkel, bólogat nagyokat a görbe lábú. Akkor már az elnök is bólogat. Na kérlek, nem tudom, te hogy látod, de egy kissé kellemeden, mondja tovább a görbe lábúnak. Dehát valakinek csak fel kell vállalnia ezt az ügyet is. És hogyha ők tologatják csak, akkor nekünk kell ezt az egészet lebonyolítani. Ezért is küldtem hozzád, mert te kell ellenjegyezd. Igenigen, csak hát előbb, kezd bele a görbe lábú, de nem tudja befejezni. Roppant kellemeden ez így mindjárt, mondja megint az elnök. De meg kell értenünk ezeket a mi parasztjainkat. Mindenki valakinek a valakije. Aztán az ilyesmit nem nagyon vállalják itt fel ám. Tudod, hogy van. Hogyne tudnám, természetesen. Éppen ezért gondoltam, hogy előbb, kezd bele a görbe lábú, de az elnök két kezét felemelve közbevág, Ez teljesen a te kompetenciád, kérlek. Egy szót se többet róla, nekem bőven elég, hogy már foglalkozol vele. Aztán majd úgyis beszámolsz. Mikor már lesz miről. Csak természetes, bólint a görbe lábú. Te tudsz angolul, mutat a világvevő felé az elnök hirtelen. A görbe lábú ember egy pillanat alatt leizzad. Pedig ő onnan nem látja, hogy még mindig Luxemburgon áll. Hogy akkor hogy láthatja a másik. Dehogy tudok, mondja. Csak tekergettem, hogy mik vannak. De az elnök már nevet és legyint. Igaz, az enyém is Moszkván áll odaát. Pedig ruszkiul összevissza anynyit tudok csak, hogy konyec. Meg hogy joppojematty. És megböki a könyökével a görbe lábút, hogy nevessen vele ő is. Joppojematty. Meg konyec. Pont ezt a kettőt. Mondja a görbe lábú ember magában. Amikor az elnök nagy kézfogásokkal magára hagyja, a görbe lábú ember tisztára leizzadva áll az iroda közepén, és a nyakkendőjét lazítja a nyakán. A hónaljában meg a hátán a hófehér ingén nagy fekete foltok. Beindítja a plafonventillátort, leül az íróasztalhoz a forgószékébe és a tenyerével megdörzsöli az arcát, azután előkeresi a kulcskarikáját és kiválasztja a kulcsot és feláll és odabiceg a páncélszekrényhez és kikulcsolja és kinyitja. A lap a felső polcon hever érintetlen, ahová behelyezte. Kiveszi és az íróasztalhoz viszi, megint végigfutja a szemével, aztán fogja az üres mappát, amiből az előző nap kivette és szétnyitja és megint belerakja. A mappát a táskája hátsó rekeszébe dugja. Éppen akkor kopogtat be hozzá a titkárnő. Keresik, titkár elvtárs. Kik? A gratuláló kollégákra gondol, a beosztottakra. 23
