Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2015. tél (1. évfolyam, 1. szám)
Szépirodalom
tálok egy levelet magának. A nő bólint, kilép az asztalához az írótömbjéért meg a tolláért, azután bejön és leül az íróasztallal szemközt a falnak támasztott székre. Jöjjön, üljön ide nyugodtan a fotelbe, mutatja a görbe lábú, de a nő rázza a fejét, A karfától nem tudok írni. Ahogy akarja, mondja a férfi. A nő a térdére teszi a tömböt és ráhelyezi a tollat és felnéz a férfire, hogy kezdheti a diktálást. A görbe lábú rágyújt és a könyökével a combjára támaszkodva azt mondja, várjon. Aztán meg, hogy ne várjon, írja fel, Vecsotka Imre. Ne is, ezt írja inkább, Vecsotka Pákász Imre. A nő amikor leírja, megint felnéz. A görbe lábú feszülten koncentrál. Azután elernyed és felsóhajt. Kezdjen egy új lapot, mást mondok. Hátradől, az egyik karját felteszi a kanapé fejfájára. Kinyújtja rajta. írja. Fény csurog alá az ereszről. Vessző és új sorba kezdje. Nem ereszthetsz el a szívedtől. Megint új sort kezdjen. Mosolyogj bele a hajnalba. Vessző és új sor. Nem hagylak soha magadra. Most itt hagyjon üresen egy sort. A titkárnő vár, a görbe lábú ember meg fátyolos arccal a plafonra réved meg az arrafelé fújt füstre. Várnak. Azután a görbe lábú ember kiegyenesedik. Nem, inkább nem diktálok semmit. Menjen csak haza nyugodtan. A nő feláll. Ezt, kérem, holnapra tisztázza le. És kérem, az újságokat is keresse elő. Azótától máig. A másik lapot meg kérem hagyja itt. Amit elsőnek diktáltam. A nő odamutatja a tömbjét. Gyorsírással van, azt mondja. A név? Kérdez vissza a férfi. A név, bólint rá a nő. Másnap reggel a görbe lábút forró kávé várja az asztalán a papírok meg az újságok mellett. Legfelül a legépelt négy rövidke sor. Kiszól a titkárnőjének, hogy megköszönje. Aztán, hogy megdicsérje az erős feketét. Az ajtót résnyire nyitva hagyja, azután leül és közel húzza magához az újságokat, talán hogy míg elszürcsöli a kávét, átnézze valamelyiket. De nem nézi át végül egyiket sem. Inkább a tegnapi diktálás gépiratát húzza oda, előveszi a tollát is, bele-belejavít. Aztán a falat nézi maga előtt az iroda túloldalán. Azután kiszól a titkárnőjének. Hogy az ajtó nyitva maradt, az most rögtön meg is hallja. Jöjjön ide, mondja neki, mikor a nő belép. A nő odamegy az asztalhoz. Nem, nem, ide mellém, mondja. A nő megkerüli az asztalt. A görbe lábú a gurulós széken hátrébb tolja magát. A nő végignéz rajta. Ne idenézzen, hanem odanézzen, Mancika, mutat a falra, a falon a fakó négyzetre. Mi lehetett ott? Nem emlékszik? De, mondja a nő, amikor megnézi. Egy kép volt ott. Nagyon jó, mondja a görbe lábú. És mi volt a képen? Nem emlékszem, rázza meg a fejét a nő. Gondolkodjon egy kicsit, mondja a görbe lábú. Hátha eszébe jut. A nő egészen előrehajol és hunyorog, minthogyha a szemét erőltetné, hogy most ne csak a téren, hanem az időn is átlásson. Nem hiszem, hogy valaha is megnéztem volna, mondja végül. Nem, kérdezi a görbe lábú csalódottan. A nő sajnálkozva mosolyog és még mindig rázza a fejét. No nem baj, mondja a görbe lábú. A nő már kifelé tart, amikor visszafordul. Szerintem valamelyik elvtárs lehetett, mondja. Hogy a három mellett még egy, kérdezi a görbe lábú. Ühü, bólint a nő. És aztán magával vitte azt a negyediket, kérdezi megint a férfi. És csak azt az egyet? Úgy látszik, von vállat a nő. Inkább valami családi kép lehetett, mondja neki a görbe lábú. Azt vihette magával. Az elvtársak minden rendes irodában ott lógnak, magyarázza. De a nő határozottan megrázza a fejét. Nem hiszem. Maga odarakna családi képet ezek mellé? A görbe lábú elhallgat, pedig már nevetni készült éppen. Azután mégis elmosolyodik, Ez jó, Mancika, mondja végül. Ez jó nagyon. Aznap délelőtt, mikor már aláírta az aláírnivalókat és épp a legépelt négysorhoz ír hozzá még többször négyet, egyszercsak beállít hozzá az elnök. A görbe lábú sietve pattan fel a 22
