Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2015. tél (1. évfolyam, 1. szám)
Évforduló: Jászi Oszkárról Nagykárolyban
musról című írásában, amelyben saját magyarságát és patriotizmusát vizsgálva, egyszerre szembesült saját baljós előérzeteivel és az ország egységét veszélyeztető dezintegrációs tendenciákkal. Ebben a több szempontból is kulcsfontosságú esszében arra a veszélyre hívta fel a figyelmet, hogy a más nemzetek egyenjogúságát el nem ismerő, azt folyamatosan korlátozó többségi vagy állami szintre emelt nacionalizmus milyen komoly fenyegetést jelent az ország jövője szempontjából.6 Nyugatos, Párizs-imádó, szabados és sokszor bántó, őszinte magatartásáért többször támadták ellenfelei. Még azt is felrótták neki, hogy nem tanúsított igazi magyar hazafias magatartást. „Sióval hát bizony én erősen magyar vagyok, persze evoltomat is kegyetlen kritikával kísérve - válaszolta a magyarságát megkérdőjelezőknek ebben az írásában. De most jön igazi vallomás: nemcsak magyar vagyok, ki olykor talán túlságosan önérzettelfajtája exponensének hisgi magát, de patrióta is. Olyanféle és romantikus is egy kissé, mint az olasz hazafiaké s ajobbféle magyar és lengyel emigránsoké, de ez a patriotizmus ma még szunnyad bennem. Amilyen szinte bizonyos, hogy afajgyűlölet gyökereit is kiirtottam magamból, elannyira, hogy Jászi Oszkáron kívül kevesen lehetnek még nálam gyengédebb és szeretőbb érzésnek a magyarországi nemzetiségekhez olyan egész bizonyos, hogy a patriotizmus keserves helyzet, és alkalomadtán felébredne bennem. Félek, nem lehetetlen, hogy ez a keserves helyzet és alkalom hirtelenebbül, mint hinnők és várnák, elénk borul. S ittfoghatjutni minden mai különös, speciálisan magyar problémájánál kínosabba a magyarprogresszjvek különben is sokszínű tábora. ”7 Vallomás és jövendölés ez. A „keserves helyzet”, a vesztes világháború formájában Ady félelmeit is meghaladó mértékben valósággá vált, beteljesült. A nemzeti érzéseket — az első világháborúban elesett 650 ezer magyarországi magyar, román, szlovák, horvát, szerb, rutén, német, örmény, zsidó hősi halott közös áldozatát a nagyhatalmak és az érintettek által figyelmen kívül hagyva, többé nem lehetett egy országon belül, a közös patriotizmus keretei közt kezelni. A soknemzetiségű történeti Magyar Királyság évszázadokon át sokközpontú, sokrégiójú ország volt. Csak fennállása utolsó évtizedeiben — s akkor is főleg politikai értelemben — vált egyközpontú állammá. A Szepesség vagy Szászföld a maguk falfestményekben, szárnyas oltárokban gazdag román és gótikus templomaival a 14-15. században ugyanolyan centrális szerepet játszottak, mint a hódoltság rettenetes megosztottsága közepette a partiumi, felföldi és nyugati, illetve az erdélyi megyék, amikor ezek váltak meghatározó pontjaivá a fejlődésnek. A reformáció és ellenreformáció küzdelmében pedig Nagyenyed és Torda, Sárospatak és Vizsoly, Nagyszombat és Kassa váltak az igazán fő városaivá az ország fejlődését meghatározó áramlatoknak. A reformkorban a minden tekintetben fővárossá lett Pozsony mellett ismét élre törni készült Pest és Buda, de a magyar nyelv és literatúra széphalmi, kassai központjai. A kiegyezéskori Magyarországon a világvárossá vált Budapest mellett néhány iskolavárosnak, régi-új ipari központnak, tanító és tanárképző főiskoláikkal, gimnáziumaikkal sikerült a maguk országos jelentőségét megőrizniük. Köztük — a felföldi megyékben Eperjesnek, Lőcsének, nyugaton Sopronnak, az Alföldön Debrecennek és Kecskemétnek, Erdélyben pedig Kolozsvár mellett Nagykárolynak, Nagyváradnak, s továbbra is Nagyenyednek volt megkülönböztetetten fontos szerepe és helye. A második reformkorként is emlegetett 20. századi kezdetek kihívásaival, feladataival szembesülő nemzedéknek ugyanis egyszerre kellett problémakatalógust készítenie a magyar ugar szellemi, társadalmi, politikai tennivalóiról, az eredményes gazdasági modernizáció mögött lemaradó társadalom-, nemzetiségpolitikai kérdésekről, a soknyelvű, felerészben 113
