Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2015. tél (1. évfolyam, 1. szám)
Évforduló: Jászi Oszkárról Nagykárolyban
nem magyar Magyarország belső kohézióját kikezdő feszültségek kezeléséről. A magyar irodalom megújításában döntő szerepet játszó — Ady mellett Babits Mihálynak, Kosztolányi Dezsőnek, Móricz Zsigmondnak, Tóth Árpádnak állandó fórumot biztosító - Nyugat című folyóirat, a nagybányai iskola, vagy éppen a Jászi Oszkár általa szerkesztett Huszadik Század valódi átrendeződést hozott magával a 20. század elején. Fontos, hogy ezekben a megújító törekvésekben a két egykori nagykárolyi diák már 1905-től kapcsolatban állt egymással. Adynak már ekkor jól végiggondolt álláspontja volt azokról a kérdésekről, amelyek kettejük kapcsolatát elvi szinten szorosra fűzték. A Budapesti Hírlap 1905. április 8-i számában a darabont-kormányt függedenségi pozíciókból támadó harsány nacionalizmus kapcsán így írt a valódi hazafiság fogalmáról: „A nacionalizmus: a dühödt hazafiság. De még az sem. A patrióta nevet ugyan sokszor kompromittálták már, de még mindig szentebb fogalom köpenye, hogysem a nacionalizmust födhesse. A nacionalizmus nem hazafiság. A hazafiság valami olyan sine qua non-ja az embernek és a társadalomnak, hogy még fogalommá sem kell sűríteni s szót sem keresni hozzá. A közös kultúrában s közös társadalmi munkában álló, becsületes, munkásemberek mind azok. Hazafiak, ha úgy tetszik. Aki ellensége a haladásnak, a jobbra törésnek, az emberi szellem feltétíen szabadságának, hazaáruló, ha örökösen nem tesz is egyebet, mint a nemzeti himnuszt énekli.”8 Jászi kezdettől fogva tudatában volt Ady irodalmi, poétikai, tartalmi innovációinak, s értékelte az Ady-vers formai újdonságait és az Ady metaforarendszerének a forradalmasító szerepét. 1914-ben Ki látott engem címmel megjelent kötetét Jászi a következőképpen méltatta. „Persze istentelennek és hazaárulónak kiáltották ki a húsosfazekak egyházi és nemzeti őrei. Pedig e költészet két legbecsesebb vonása épp egy új vallásosság és egy új hazafiság megalkotásában áll... Miközben lerombolta a kiskirályok, a szolgabírák és az uzsorások hazának csúfolt érdekszövetkezetét: nagyszerűen káprázatos látomásokkal újra alkotta a munkások, a parasztok, a dolgos emberek hazáját. Ha a magyar forradalom ma nem toporzékol teheteden dühvei a kizsákmányoló haza ellen, ha kezdjük érezni e földnek melegét és a benne szunnyadó csírák vigasztalásos fakadását, ha nem a haza ellen, hanem a haza megváltásáért küzd a kitagadottak serege: azt elsősorban ennek a kevély, magyar nemzetrombolónak köszönjük.”9 Ady és Jászi elvbarátságának alapját tehát nem holmi szabadkőműves ármány, nemzetellenes összeesküvés, hanem éppen ellenkezőleg az egyenlőségre épülő, nemzetiségileg, társadalmilag osztadan szabadságeszmény, a „szabad szabadság” két erős egyéniségének egymásra találása. A történeti magyar állam egységét a nemzetiségek egyenjogúsítására építő modern patriotizmus alternatíváját felismerő és hirdető Jászi és Ady az összeomlás utolsó alternatíváját képviselte. Ez a társadalmi, nemzeti tekintetben egyaránt kölcsönös felelősséget feltételező, osztatlan szabadságeszmény és a közös haza iránti lojalitásból táplálkozó, nemzetek együttműködésére támaszkodó patriotizmus sok más európai nemzet történetében is megjelent. A kis nemzetek összefogásának kölcsönösséget, nemzetiségi toleranciát hirdető vagy éppen föderációs, „keleti svájci” alternatívái minden történeti vízválasztónál felmerültek. Hajnóczy József, Széchenyi István, Kossuth Lajos, Szemere Bertalan, Eötvös József, Ady és Jászi állandó hivatkozásai és példaképei ennek a szellemiségnek. Éppen úgy, mint Aurel Popovici és Milan Hodza , Vasile Goldis és Michal Mudron vagy Mihajlo Polit-Desancic, ajászihoz, hasonlóan föderatív, keleti svájci megoldásokban 114
