Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2015. tél (1. évfolyam, 1. szám)
Évforduló: Jászi Oszkárról Nagykárolyban
Ady és Jászi Jászi Oszkár 1907-ben kezdte el behatóan tanulmányozni a magyarországi nemzetiségi kérdést, azonnal szembesült Eötvös szabadságról és a nemzetiségi egyenjogúságról, mint a korszak egyik uralkodó eszméjéről kifejtett elméletével és koncepciójával, illetve a kiegyezéskori többségi magyar társadalom nemzetállami értelmezésével. Aligha véletlen, hogy a századforduló modernizációs sikereinek kontextusában a pártpolitikától távol álló elemzők, köztük Jászi is kénytelen észrevenni a poliglott Magyarország társadalmi és egyéni szabadságérzetét alapvetően korlátozó szociális, politikai és nemzetiségi egyenlőtlenségeket. Az ország mezőgazdasági birtokszerkezete, a politikai életet a parlamentbe bejutó közjogi pártokra leadott 5-6 százaléknyi választói támogatottsága szöges ellentétben állt a gyáripari termelés, a városiasodás és a kulturális modernizáció nyomán átrétegződött korabeli magyarországi társadalmi valósággal. A fele részben nem magyar anyanyelvű népesség patriotizmusát ilyen körülmények közt aligha lehetett a függetlenségi és kiegyezéspárti közjogi politizálás alternatíváihoz igazítani. Miközben az amerikai kivándorlók gyakran felhangzó panasza szerint „mostohává lett” magyar haza közel kétmillió ember számára nem kínált megfelelő megélhetési lehetőséget, az anyanyelvi, politikai jogok is folyamatosan sérültek az oktatásban, illetve a választójogban. Jászi Oszkár többéves anyaggyűjtés, személyes terepbejárás, nemzetközi összehasonlítás után készült A nemzetállamok kialakulása és a nemzetiségi kérdés c. könyvével. Ebben a sok tekintetben paradigmaváltó munkában Jászi a nemzetiségi hovatartozástól független, megújult magyar hazafíság egyik alapvető feltételeként értékelte a nemzetiségi diszkrimináció minél teljesebb felszámolását.3 Joggal írta a könyvről Ady Endre a következő sorokat: „De, íme, hazához tartozást és szabadságot kellett kapnunk végre s Jászi Oszkár lelkét, ki léleknek magyarsága senkiével össze nem hasonlítható. Tehát együtt: a hazafiasság újrakeresztelő szakramentumát, Jászit, a szabad szabadságot s azt a magyarságot, amennyi s amilyen még sohasem lehetett.”4 A dualista ünnepi szóvirágok közt sokszor leértékelődött, politikailag elhasználódott hazafiságot Ady képes volt modern, felelős patriotizmusként újraértelmezni. Legnagyobb magyarság-versei — például a Föl-földobott kő, a Nekünk Mohács kell és a háború alatt írt Ember a% embertelenségben — száz évvel később is érvényes üzeneteket, érzéseket fogalmaztak meg. Arról, hogy Ady számára a hazafíság újragondolása miként jelentett egyszerre történeti elemzést és jövőbe mutató feladatot, a legjobban azok az írásai tanúskodnak, amelyeket Féja Géza gyűjtött egybe, s adott ki.5 Lehet-e bármely nemzet tagjai, az állam polgárai közt megosztani a szabadságjogokat anélkül, hogy mások annak ne látnák kárát? El tudja-e fogadni az országot hazájának az, akit alapvető politikai, vallási vagy nemzeti jogaiban hátrányosan megkülönböztetnek? Lehet-e bármely nemzetállamban patrióta az, akik mások szabadságát nem tartotta sajátjáéval azonos fontosságúnak? És vajon lehet-e hazaáruló az, aki úgy akarja védeni saját hazáját, hogy más nyelvű polgártársai igazát és jogát, szabadságát és nemzeti mivoltát a modern patriotizmusa alapkövének tekinti? A magát minden tekintetben magyarnak, hazája, nemzete sorsáért felelősnek tekintő Ady számára komoly kihívást jelentett az a Jásziféle inspiráció, hogy az első világháború előtti soknemzetiségű Magyarország nemzeteinek jogegyenlőségét is magába foglaló új patriotizmus megerősítése lehetett volna az országmentés legfontosabb eszköze. 1913 októberében a S^abadgondolat című lapban tette közzé Ady Vallomás a patriotic 112
