Enyedi, Ştefan: Orgile istorice din judeţul Satu Mare (Satu Mare, 2004)
ORGA: instrument şi evoluţie
ORGA: instrument şi evoluţie Orga este un instrument de suflat complex, pe care se poate cânta cu ajutorul claviaturii. Este formată din 2 părţi principale, pupitrul de comandă - consola, pe care se găsesc claviatura şi butoanele de comandă, şi bufetul sau dulapul orgii. O orgă poate avea mai multe claviaturi, cu mâna se cântă pe manual (din cuvântul în limba latină manus = mână), iar cu piciorul pe pedalier (în latină pes = picior). Sunetele instrumentului sunt generate de tuburi, care sunt grupate, după timbrul şi acuitatea sunetelor, în registre poziţionate, în majoritatea cazurilor, în partea superioară a bufetului. De obicei, tuburile sunt confecţionate din aliaj de orgă (amestec de staniu şi plumb) şi din lemn, mai rar, aramă şi zinc. Tuburile sunt aranjate pe o ladă specială de lemn, cu o structură interioară complexă (în urmă cu mai multe secole era din metal), numită cutia de suflu. In cele mai multe cazuri în soclul bufetului (dulapului) găsim instalaţia de alimentare cu aer, adică burduful, confecţionat din lemn şi piele, care asigură aerul sau vântul necesar tuburilor, prin canalele de vânt, apoi, prin cutia de suflu. în trecut, burduful (foalele) a fost acţionat cu forţă umană (se călca cu piciorul o pârghie, se acţiona cu mâna sau se trăgea cureaua de acţionare), astăzi în multe locuri este montat un compresor antrenat de un motor electric. Sistemul mecanismelor care face legătura între consolă (pupitrul de comandă) şi dulap se numeşte tractură (tracţiune). Acest sistem transmite comenzile (intenţiile) organistului de la clape şi butoanele registrelor prin supapele (ventilele) cutiei de suflu şi celelalte piese mobile care concură la realizarea căii curentului de aer (vântului). Aşa se ajunge în situaţia ca, din sutele (chiar miile) de tuburi ale instrumentului, să sune tocmai acele câteva (sau mai multe zeci) tuburi pe care le-am ales sau ne sunt necesare. Până în secolul XIX, tractura (confecţionată din lemn şi metal) era alcătuită dintr-un sistem de vergele, bare, şipci şi pivoţi. Acest sistem mecanic, mai târziu, a fost schimbat cu un sistem acţionat de forţa aerului comprimat (orgă pneumatică sau orgă cu tractură pneumatică), apoi cu instalaţii electromagnetice (orgă cu tractură electrică). De câteva decenii s-a revenit, în majoritatea cazurilor, la construcţia de orgi cu tractură mecanică. (NB: instrumentele electronice fără tuburi, numai cu difuzoare, numite orgi electronice, sunt imitaţii fără valoare artistică, care pot fi de ajutor în activitatea pedagogică, dar nu sunt demne pentru uz liturgic sau concerte). In concluzie, o orgă poate fi descrisă şi prezentată cel mai bine enumerând registrele (rândul de tuburi corespunzător unui buton) şi manetele corespunzătoare. Aceasta se numeşte dispoziţia orgii, în care regăsim registrele aparţinătoare, corespunzătoare fiecărui claviaturi. Strămoşii orgii sunt considerate naiul şi cimpoiul. Az orgona szerkezetéről és történetéről Az orgona összetett fúvós hangszer, melyet billentyűzettel lehet megszólaltatni. Két fő része a játszóberendezés — gyakran különálló játszóasztal —, melyen a billentyűk és különféle kapcsolók találhatók, valamint az orgonaszekrény (orgonaház). Egy orgonának gyakran több billentyűzete is van, kézzel a manuálon (a latin manus = kéz szóból), lábbal pedig a pedálon játszanak (a latin pes = láb szóból). Az orgona hangját sípok adják, melyek hangmagasság és hangszín szerinti sorokba, úgynevezett regiszterekbe rendezve többnyire az orgonaszekrény felső részében helyezkednek el. A sípok készítéséhez leggyakrabban ón és ólom ötvözetét (ritkábban rezet, horganyt) valamint fát használnak. A sípok egy fából (illetve sok évszázaddal ezelőtt fémből) készült, bonyolult belső szerkezetű ládán, az úgynevezett szélládán állnak. Többnyire alatta, az orgonaszekrény aljában találjuk a fából és bőrből készült fúvóberendezést, ez látja el levegővel (széllel) a szélcsatornákon majd a szélládán keresztül a sípokat. A fúvókat régebben emberi erővel működtették (egy rúd segítségével taposták, kézzel nyomták, vagy szíjakkal húzták), ma többnyire elektromos motorral hajtott kerék termeli a szelet. A játszóberendezést az orgonaszekrénnyel a trakturának nevezett szerkezet köti össze. A játékos szándékát a billentyűktől és kapcsolóktól ez közvetíti a szélláda szelepei és egyéb mozgatható, a szél útját terelő részei felé. Ennek köszönhető, hogy az orgona rendszerint több száz (olykor több ezer) sípjából csak az épp szükséges néhány (esetleg néhány tucat) síp szólal meg egyszerre. A traktúrát a XIX. századig fából és fémből készült pálcák, rudak, húzólécek, tengelyek sokasága alkotta. Ezt a mechanikus berendezést később az összenyomott levegő erejével működtetett pneumatikus, majd elektromos trakturafajtákkal váltották fel. Néhány évtizede ismét főként mechanikus trakturájú orgonákat készítenek. (NB. A síp nélküli, csak hangszórókkal ellátott úgynevezett „villanyorgonák“ művészi érték nélküli orgonautánzatok, melyek ugyan a tanulásban megfelelő segédeszközök lehetnek, azonban istentiszteleti és hangversenyezési célokra nem méltóak.) Végezetül: egy orgonát legjobban regisztereinek (sípsorainak) és kapcsolóinak leírásával lehet írásban bemutatni. Ezt diszpozíciónak nevezzük, melyben az egyes billentyűzetek nevei alatt találhatók a hozzájuk tartozó regiszterek. Az orgona őseinek a pánsípot és a dudát tartják. E két ókori eredetű hangszer a népzenében ma is használatos. A pánsíp nevét Pánról, a kecskelábú görög pásztoristenről kapta. A duda talán Ázsiából származik, s onnan került Európába. Az orgona első leírásai a késői ókorból, a Krisztus
