Enyedi, Ştefan: Orgile istorice din judeţul Satu Mare (Satu Mare, 2004)
ORGA: instrument şi evoluţie
Aceste două instrumente originare din antichitate sunt folosite şi astăzi în muzica populară. Naiul a primit numele de la Pan, zeul cu picioarele de capră din mitologia antică greacă. Originea cimpoiului se consideră a fi în Asia şi de acolo a ajuns în Europa. Primele descrieri de orgă ne-au rămas din antichitatea târzie, din primele secole după naşterea lui Christos. Din scrierile lui Vitruvius, contemporan cu împăratul Augustus, aflăm că instrumentul hydraulis (orgă hidraulică., cum se numea atunci, după instalaţia de alimentare), a fost inventat de Ktesibios din Alexandria, în secolul III î. de Chr. La săpăturile efectuate, în 1931, pe teritoriul Budapestei (Aquinqum - în antichitate) s-au descoperit rămăşiţele unui asemenea instrument, care, după placa de bronz inscripţionată, datează din anul 228 după Christos. Orga, de dimensiuni modeste, se aşeza pe masă, avea 13 clape şi 4 rânduri de tuburi, pe care se putea cânta şi separat. Conform documentelor, de epocă orga s-a folosit în amfiteatre şi la ospeţele din palate. Până la cucerirea Constantinopolului (1453), orga făcea parte dintre simbolurile curţii imperiale utilizate în ceremoniile şi ritualurile de proslăvire a împăratului. împăratul Iulian Apostatul (361-363) a scris chiar şi o epigramă despre orgă, iar împăratul Theophilos (829-842) a dispus să se construiască două instrumente mari din aur, împodobite cu pietre preţioase. In 757 împăratul bizantin Constantin al V-lea a trimis în Europa de Vest, ca dar, o orgă din Costantinopol, la curtea regelui franc Pepin cel Scurt. Orga a început să se răspândească în Biserica Latină, în Europa de Vest din secolele IX-X. Primele centre constructoare de orgi au devenit mănăstirile. Folosirea instrumentelor nu s-a răspândit cu uşurinţă nici în bisericile mai mari, din contra, mulţi s-au opus. La mijlocul secolului XII, abatele cisterţian Ailred pune întrebarea: „De ce sunt atâtea orgi în bisericile noastre? La ce e bun această pompare scârboasă, agitaţie dezgustătoare, ce seamănă mai mult cu o furtună, decât cu vocea suavă umană?!“ Se presupune că, la început, instrumentul a avut un rol de semnalare în cadrul liturgiei, asemenea clopotelor, şi numai după secolul XIII a intrat în muzica bisericească. In această perioadă, orga a avut un rol dublu: pe de-o parte, se folosea alternativ cu corul (intercalat între strofele cântecului), pe de altă parte, la diferite ceremonii (de exemplu, deplasări) avea rol de acompaniament. Din aranjamentul rudimentar al orgilor medievale, ale căror sunet, conform descrierilor de atunci, era „zgomot brutal, grav şi mornăit îngrozitor“, abia în secolele XV-XVI s-a format configuraţia utilizată până astăzi. In bazinul carpatic, apariţia şi folosirea instrumentului se pot dovedi doar de la mijlocul secolului XIV. Primul constructor de orgi, cunoscut nominal, a fost Stephanus Renispingar din Sibiu, care a construit o orgă în 1367 pentru stăreţia mănăstirii premonstratenşilor din Leles utáni első századokból maradtak fenn. Augustus császár kortársa, Vitruvius szerint a hangszert (ahogy fúvóberendezése után akkor nevezték: víziorgonát, azaz hydraulis-t) az alexandriai Ktesibios találta fel a Kr. előtti III. században. A mai Budapest (az ókori Aquincum) területén az 1931-ben végzett ásatások alkalmával előkerültek egy ilyen orgona maradványai, melyet bronz táblája szerint Kr. u. 228-ban építettek. A kis méretű, asztalra helyezhető orgona 13 billentyűvel, 4 sípsorral volt ellátva, ezeket külön-külön lehetett megszólaltami. Korabeli leírások és ábrázolások szerint az orgonát az ókorban úri lakomákon és az amfiteátrumokban használták. Az orgona egészen Konstantinápoly elfoglalásáig (1453) a bizánci császári udvar hatalmi szimbólumai közé tartozott, melyet udvari ceremóniákon, az uralkodót dicsőítő szertartásokon szólaltattak meg. Julianus Apostata császár (361-363) epigrammát is írt az orgonáról, Theophilos császár (829- 842) pedig két nagy orgonát készíttetett aranyból, s azokat drágakövekkel díszíttette. Egy orgona 757-ben Konstantinápolyból V. Konstantinos bizánci császár ajándékaként Nyugat-Európába, Kis Pippin frank uralkodó udvarába került. A latin egyházban az orgona Nyugat-Európában, a IX-X. században kezdett elterjedni. Az első orgonaépítészeti központok kolostorok voltak. A hangszer használata azonban sokáig még a nagyobb templomokban sem volt általános, s azt sokan kifejezetten ellenezték is. Ailred, ciszter apát a XII. század közepén kérdi: „Miért van ennyi orgona templomainkban? Mire jó ez az utálatos fújtatás, mozgás, ami inkább égiháborúhoz, mint szelíd emberi hanghoz hasonlít?!“ A hangszernek eleinte feltételezhetően inkább a harangokéhoz hasonló, jeladó feladata volt, a szertartásokban csak a XIII. századtól lett zenei szerepe. Az orgonára ekkor kettős feladat hárult: egyrészt a kórussal váltakozva, annak énekét szakaszonként helyettesítve, „alternatim“ szólalt meg, másrészt különféle szertartásokat, pl. vonulásokat kísért. A középkor kezdetleges hangszeréből, melynek hangja egyes leírások szerint olykor „mély, goromba zúgás és rémes morgás“ volt, a XV-XVI. század folyamán alakult a hangszer mai formája. A Kárpát-medencében az orgona bizonyíthatóan a XIV. század közepétől volt használatban. Az első név szerint ismert itteni orgonaépítő a nagyszebeni Stephanus Renispingar, aki 1367-ben a leleszi (ma Leles / Szlovákia) premontrei prépostság számára készített hangszert. Vidékünkön ebből a korból maradt fenn az első orgonaábrázolás is, mely a ma Gyulafehérváron őrzött, de Pozsony környékén keletkezett Csukárdi Misekönyvben látható. A XVI. század elején a korabeli Magyar Királyság székesegyházaiban és nagyobb szerzetesi templomaiban már volt orgona. A hangszer nagy népszerűségnek örvendett a budai királyi udvarban 10
