Banner Zoltán: Erdős I. Pál (Satu Mare, 2002)
III.
legkeményebb, a legférfiasabb jellemek és arcok tükrében sem veszítik el ihletettségüket. Ennek az ihletettségnek aztán alapvetően poétikus világszemléletéhez valóban közelálló új forrása támad a természeti, népművészeti és emberi színeiben oly gazdag avasi tájegység felfedezésével. A magyar Szatmár román régiója (s ennek földrajzietnikai folytatásában a máramarosi népélet) előbb csak különösségével, egzotikumával ragadja meg. „Ez a világ még új számára. Rácsodálkozott, gyönyörködik szépségeiben (...), lelkesen válogatja modellnek a szebbnél szebb lányokat és fiúkat. Szépségükben is kemények ezek az arcok; valamilyen ősi erő, vadság, egzotikum árad a Legényke vagy az Avasfelsőfalusi Domnica arcából. Aztán jellemfejek következnek, az Öreg cigány s a Gavrila apó, az ezerráncú, ravasz, vén róka, aki mindent tud s a maga nyomorúságához alakítja a maga filozófiáját. (...) Aztán elém teszi az Avas című rajzot. Egyetlen fiatal hatalmas erejű férfiban összegezi az Avassal kapcsolatos élményeit. Az avasi ember ereje, nyugtalansága, humora és kesergése - mindez ott ül ezen az öklére támasztott, nagyon közel hozott s ezáltal is monumentálissá tett fejen. Szinte kiragadja a nagy mindenségből s elénk állítja, mint egy szobrot, mint egy fanyar mosolyú élő emlékművet. (...) A Bölcső már az avasi nép életmódjából is ízelítőt ad. (...) A háttér itt is erősen stilizált, mint Erdős Imre Pál nem egy újabb képén: (...) stilizált tájban, kicsit dekoratívan elrendezett, fölényes biztonságú vonalvezetéssel rajzolt alakok jelenek meg. (...) Biztos, hogy fejlődésének ezen a pontján is rövidesen túljut. Sokban segítené, ha tartósabb, mélyebb, bensőbb kapcsolata lenne a világgal, amelyet ábrázol. Akkor az avasi emberek s az avasi élet nagy kérdései, drámai összeütközései is megfelelő művészi megfogalmazásban nyernének kifejezést...“24 Megtörtént. Mármint a mélyebb és bensőségesebb kapcsolat megteremtése az avasi világgal. Hiszen Borghida István beszámolója 1957-es, első nagy bukaresti sikere, őszi egyéni kiállítása előtt született, amikor a romániai művészeti közvélemény az O rajzkompozícióin keresztül fedezi fel önmagának az Avas tündéri szépségeit s Erdős korszakalkotóan új grafikai személyiségét. Szerencsére azonban ez az elmélyülés nem az időszak tipikus ideológiai, művészetpolitikai elvárásainak („az avasi élet nagy kérdései, drámai összeütközései“, tehát az „osztályharc“) nyomvonalán megy végbe, hanem a vonal, tehát magának a rajznak, a rajzi világteremtésnek a közegében. Az ötvenes évek végén, a három sorozatban — Emberek és sorsok, Bányászok, Avasország új élete (ami tulajdonképpen több kisebb ciklusból áll össze az egy évtizeden át, 1954-1966 között folyamatosan gazdagodó avasi sorozattá) - szinte egyszerre, párhuzamosan jelentkeznek az új, az érett Erdős-grafika iskolateremtő (de tulajdonképpen utánozhatatlan) domináns jellegzetességei: 1. az éles kontúr és a finom kereső vonalak (vonalhálók) kontrasztja, egymást értelmező ritmikája, 2. a fénnyel telített felületekre árnyékként hulló foltok feszültség- és sejtelemfokozó drámaisága, 3. a részletek egymásba fordulása, meglepő szürrealisztikus sarjadzása, 4. az áttűnések technikája és 5. a meditáció, a meditativ, befelé pillantás kényszere, mely aztán a 70-es évektől egész grafikai tevékenységének az alapvető magatartásává, sőt kompozícióinak a „szervező elvévé“, mintegy formájává mélyül. Az olyan főművek, mint az ikerfejként egymásba komponált, felfelé, illetve maga elé néző Bányászok (1958), a szeméhez (gyakorlatilag az egyik szeme helyébe) illesztett karbidlámpával az időtlen Időt firtató 26
