Kereskényi Sándor: Complexul Memorial Ady Endre. Emlékmúzeum (Satu Mare, 2007)
Ady Endre şi meleagurile natale - Ady Endre és a szülőföld
festivismului milenarist. Călăreţul deznădăjduit al lui Ady a ajuns prea departe de „călăreţul de la Volga", emblema concepţiei istorice a milenariştilor, şi care era o figură impunătoare şi foarte sigură de sine. Din anii 1880 până în anii 1910, conştiinţa istorică a maghiarimii a suferit multe schimbări. Ady Endre a parcurs un lung drum poetic şi intelectual. Ca poet al naţionalismului autocritic, Ady a presimţit „ajungerea într-un impas al evoluţiei maghiare" (Bibó István), cumularea unor situaţii conflictuale acute, lipsa lor patologică de soluţionare, îngustarea şi difractarea imaginii naţionale de viitor. Poetul meleagurilor natale Ultimele mari poezii ale lui Ady mărturisesc sentimentul permanent al lipsei căminului în această lume. Ady nu a putut deveni niciodată un homo urbánus, şi mai puţin un Weltbürger, care priveşte lumea de sus în jos. Oriunde a umblat, orice a făcut, a rămas un străin venit din depărtări. Cel care cu ochiul său trist pătrunde prin perdelele destrămate ale aparenţelor înşelătoare. Cu înţelepciunea omului răsăritean a preţuit, a stimat, dar niciodată n-a idolatrizat lumea strălucitoare a Vestului. Şi cu mândrie lazariană (apropos de Lazăr din Biblie) îşi purta soarta mizeră a unei vieţi fidele şi adevărate. în întreaga sa maturitate a fost veşnic nemesi történelemszemlélet emblematikus figurájától. Egyúttal azt is jelzi, hogy mennyit változott a magyar önismeret az 1880-as évek óta. S minősíti végül az Ady által megtett út erkölcsi és szellemi teljesítményét is. Emellett azonban fontos mentalitástörténeti tanulságot sejtet. Felsejlik benne a magyar történelmi fejlődés „zsákutcás jellege" (Bibó István), konfliktushelyzeteinek halmozottsága, kóros megoldatlansága, a jövőkép horizontjának beszűkülése, megtörtsége. A szülőföld költője Az utolsó nagy tájversek arról tanúskodnak, hogy kiteljesedett Ady világban érzett otthontalansága. Soha nem tudott igazán városivá válni, még kevésbé a vidékre fentről lefelé néző világpolgárrá. Bárhol járt, bármit is csinált, megmaradt messziről jött idegennek. Aki szomorú szemével átlát a csalfa és színes látszatok foszladozó függönyein. A keleti ember bölcsességével becsülte, értékelte, de soha nem bálványozta a Nyugat csillogó világát. S mind büszkébben hordozta a maga „lázáros nincseit" — „egy hű, igaz élet sorsát". Egész felnőtt életében folyvást úton volt, rohant városról városra, állandó lakhely, meleg otthon híján rideg hotelszobákban élt. Az 1910-es évektől mindinkább gyérült már életében és művészetében Párizs vonzása. Nőtt viszont Érmindszenté — legszívesebben
