Porumbăcean, Claudiu (szerk.): Satu Mare. Studii şi comunicări. Seria istorie-etnografie-artă 35/2. Volum aniversar 1969-2019 (2019)
Istoria artei - Istoria culturii
okító módját ismeri el történetírásnak, a szakma pedig (jobb híján) ezt tekinti a historiográfia hivatalosan elismert (és megbecsült, a közéletben támogatott) képviseletének. Az eseményt, mindenekelőtt a „történelmi eseményt” a leírás és értékelés középpontjában álló (rankei) kánon mellett azonban már a 19. században is jelentkezett az a fajta történetírás, amely - ha nehezen is - igyekezett szakítani az eseménytörténeti, illetve eseményközpontú beállítottsággal1. De Paul Lacombe és Francois Simiand vagy Lewis Namier és R.H.Tawney (francia, illetve angol vonalon) már úgy gondolták, hogy az események helyett sokkal inkább a „szerkezetek” képezik a historiográfia tárgyát2. E téren a legfontosabb lépéseket az Annales-kör tette meg a 20. század elején, s később pedig Fernand Braudel, aki a struktúrát egyértelműen az esemény fölé emelte a maga történelemelméleti diskurzusában. A funkció fogalma-ellentétben a struktúráéval-nem szociológiai, hanem nyelvelméleti eredetű3. Lényegében mindkét fogalom fontosságának tudata és intellektuális súlya arra vezethető vissza, hogy a 20. századi társadalomtudományos gondolkodás (elsősorban Nietzsche-i ösztönzésre) szakítani kívánt a hegeli rendszerfogalommal. Míg a neokantiánusoknál és az életfilozófiában (és persze a Bergson-féle vitaiizmusban is) ez programszerűen történt, addig a történetírásban-és különösen a francia historiográfiában - nem annyira elméleti, mint inkább módszertani kérdésként jelent meg. Nagyon fontosnak tekinthető ebből a szempontból Luden Febvre (teoretikus hozadékaiban is elismert) történetírói munkássága (különösen a Rabelais vallásosságáról -vagy inkább „vallástalanságárór-írott, 1937-es könyve), mert új megvilágításba helyezte elképzeléseinket és tudásunkat a hit funkciójának fogalmáról. Febvre (akárcsak Bahtyin) a hitet „a környező világot homogenizáló, ideologikus és uralmi funkcióként” határozta meg, és arra törekedett, hogy a történettudományi kutatást eszerint „dezideologizálja”. Ebben az értelemben Febvre tanítványa és barátja, Fernand Braudel, nagy lépést tett előre. Fernand Braudel (1902-1985) szerint a történetírás eseménycentrikus beállítottságának episztemológiai alapja abban a meggyőződésben gyökerezik, hogy a múlt írott dokumentumai a „teljes igazság” hitelével bírnak. Eszerint a források gondos és kritikus olvasata révén a történész rekonstruálhatja a múltat, feltárva a tények összefüggő láncolatát. Mindez, Braudel értelmezésében, csupán látszat, pontosabban ez a történelem lényegében magának a történetírásnak a történésznek a műve. Braudel szakítani kívánt ezzel az írásmóddal, és ez a szakítás végül is a gazdaság- és társadalomtörténet javára, és a politikatörténetként felfogott eseménytörténet kárára szolgált.4 Braudel tehát bevezette a „hosszú idő” (longue durée) fogalmát, amelyet szembeállított a kulturális vonatkozású középtávú idővel, illetve az eseménytörténeti jellegű „rövid időtartammal”. Csakhogy ez az elméleti megfontolás a történetírói ethosz választását is involválta: az esemény-, illetve politikatörténeti stúdiumok felszínesnek, a kultúrtörténeti vizsgálódások pedig az ideológiai megközelítés rabjainak tűntek. Egyedül a gazdaságtörténeti tárgyú, a “hoszszú időtartamú” szerkezetek leírását célzó megközelítések váltak igazán hitelessé, hiszen ezek próbálták megragadni „az okok tudását”, az események és felfogások mögött rejlő „igazi” valóságot, a „tények mögötti lényeget”5. Braudel kezdeményezése sejthetően messze túlnő a történettudomány területén, és 1 Ilyen volt a Comte-i társadalomfelfogást követő pozitivista, vagy a Burckhart-féle „klasszikusan kultúrtörténeti” historiográfia. 2 Burke, Peter, What is Cultural History? Polity Press, Cambridge, 2004, pp 7-15. 3 Ankersmit, Frank, Meaning, Truth and Reference in Historical Representation. Cornell University Press, Itacha, New York, 2012, p. 141. 4 Braudel, Fernand, A történelem és a társadalomtudományok. A hosszú időtartam, In: Gyurgyák János - Kisantal Tamás (szerk.), Történelemelmélet, Osiris, Bp., 2006. II., pp. 1161-1162. 51.m. 1163 Fernand Braudel öröksége. Struktúra és funkció a mai történelemfelfogásában 436
