Ciubotă, Viorel (szerk.): Satu Mare. Studii şi comunicări 13. (1996)
Cultură şi civilizaţie
275 Generális nem ajánlotta, hogy a császártól letelepedési engedélyt kérjenek, ugyanis az 1849-es osztrák alkotmány értelmében a vallásszabadsággal együtt jár az egyházilag jóváhagyott szerzetek letelepítése. A helyzet felmérésére két atyát küldtek, P. Weninger Sándort (elöljáróul) és P. Polánkay Józsefet. Ők úgy gondolták, hogy a szerzetesrend munkásságát Szatmáron azzal kellene kezdeni, ami a jezsuiták számára a legkönnyebb: missziós, illetve lelkigyakorlatos házzal, később el lehetne fogadni a kispapok szemináriumát, majd a középiskolás diákok konviktusát. Megállapították azt is, hogy ha a rendtagok sikerrel akarnak dolgozni, akkor nem elégséges a német nyelv ismerete, Szatmáron föltétlenül szükséges a magyar ismerete is. Kívánatos tehát, hogy magyarul és németül is tudjanak, vagy legalábbis tökéletesen magyarul. Hasznos volna, ha valamelyik szerzetes románul is tudna. Mindenképpen olyan atyákat kell találni, akik jó szónokok, de segítőtestvérekre is szükség lesz. Úgy tapasztalták, hogy itt sok sikamlóssággal fognak találkozni, amelyeknek csak igazi lelki emberek állhatnak ellent, tehát ilyenekre van szükség. Hám János püspök a jezsuitáknak minden reménytelenség ellenére való megjelenését Isten útmutatásának tekintette: Isten akarja a jezsuiták szatmári letelepítését212. Az atyákat úgy tekintették, mint akik a „Statio Szathmariensis“-t, a „szatmári állomást" alkotják. Az atyáknak semmi kellemetlensége nem volt a szatmári lakosság részéről, amely pedig többségében kálvinista volt. (az oka persze az is lehetett, hogy a nyilvánosság előtt nem szerepeltek)21. P. Polánkay József és P. Zimányi tökéletesen beszélte magyar anyanyelvét. Polánkay a püspöki kisszeminárium aligazgatója lett, P. Weninger, aki akkor még nem tudott magyarul, felváltva prédikált a zárdatemplomban, gyóntatta a szerzetesnőket, lelkigyakorlatot adott nekik, tanította a katonatisztek leányait hittanra (ezeket külön intézetben nevelték az apácáknál). A két pátert elvitték máshová (Baumgartenbe, ill. Nagyszombatra). A letelepítést végül 1858. június 7-én sikerült aláírni. P. Schwitzer Antal provinciális és Obermayer András káptalani helytartó írta alá a megegyezést. A káptalan átengedte a Jézus Társaságának a konviktusi épületet lakásul a hozzá tartozó kerttel, a goroszlói birtokot, a Templom utcában fekvő három telket, azzal, hogy a két utolsón a rendházat és templomot kell felépíteni.- a JT kötelezi magát a néhai Hám János szatmári püspök alapította középiskolás konviktus elfogadására és vezetésére. Vállalják a zárdatemplomi beszédeket, az apácák rendkívüli gyóntatását és lelkigyakorlatait. A szatmárnémeti jezsuita rendház első szerzetesközössége a következő atyákból és segítőtestvérekből alakult: P. Polánkay József (lelkiigazgató) és Frank János segítőtestvér (szakács), majd szeptember 24-én megérkezett Geiger Alajos házfőnök, Balázs István konviktusi felügyelő, Neuhauser Ferenc testvér (portás, ebédlös), majd a még novícius Bély Ernő (szabónak). Okt. 1-jén nyílt meg a konviktus, az ünnpélyes beiktatás azonban csak nov. 1-jén történt meg. Ezen a szatmári püspökség titkára, Huszár Sándor erre az alkalomra írt költeményét olvasta fel (Emléklombok Jézustársasága szatmári konviktusának kettős jubileumára)22. 1889 március elején megérkezett a szatmári egyházmegye új püspöke, Hass Mihály, aki a jezsuiták rendjét nem ismerte, másrészt bizonyos mértékig környezete befolyása folytán sok kellemetlenséget és nehézséget okozott nekik. (A bentlakó diákok számának olyan mértékű növelését kívánta, amit sem az épület befogadóképessége, sem az alapítvány teherbírása nem engedett meg, ezen kívül azt óhajtotta, hogy elemistákat is vegyenek fel). Azt is kérte, hogy minden vasár- és ünnepnap „rövid“22 német szentbeszédet mondjanak a zárdatemplomban. További nehézségeket okozott, hogy mitsem törődve a szerzetesi kiváltságokkal, úgy intézkedett felőlük, mintha egyházmegyei papok volnának.
