Szatmári Hírlap, 1918. július-december (27. évfolyam, 27-51. szám)
1918-09-12 / 37. szám
XXVII. évfolyam Sz at már-Németi, 1918. szeptember 12 37. szám POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egéez évre 10 K — /. j Negyedévre — 2 K 60 f. Félévre — 5 „ — „I Egyes eeám ár* 20 fillér. TsBitéksák és kézmfiiparosoknak egy évre 8 korún* Felelős szerkesztő: Dr. Cznmbel Lajos. Laptulajdonos A SMÁR-EGYHÁZMEGYEI IRODALMI KÖR. A szerkesztőséget és kiadóhivatalt illető össze* külde menyek, pénzek, hirdetések stb. I?ézmány.siajté (Iskola-utca 5. sz.) cirnr* küldendők. FUftiad hirdetések •gyakori kdzlesé IC ktr.aa ---------------- Nyilltér »»» *0 IUI»r.---------------Me gjelenik minden csütSrlSkőn. Búcsú. Még augusztus hó 26.-án adtam át az Irodalmi Kör elnökének egy tevéiét, amelyben bejelentettem lemondásomat a Szatmári Hírlap szerkesztőségéről. A jelen számmal tehát szerkesztésem véget ér. Elhatározásomnak egyedüli oka az, hogy nagy elfoglaltságom mellett nem bírnék minden munkámnak megfelelni. Kívánok a Szatmári Hírlapnak magamnál lelkesebb munkásokat. Szatmár-Németi, 1918. szept. 12. Jh\ Czumbel Lajos. Kaíta. újságírók kongresszusa. Nem is volt ez kongresszus, esak egy vacsora. De, bár a Klotild-éttersm fényesen kivilágított Ürmében volt, a Váci-utcában, inkább lelki vacsora volt amelyen u lelkünk eszméket evett és a tüzes elhatározások nemes borát itta, hogy utána álmodjon szépet, egy piroa hajnalról, Magyarszág feltámadásáról .. . Éppen nyolcat ütött a közeli templom öreg órája, amikor a terembe léptem. Sokan voltak már ott. Fiatalok és öregek. Papok és civilek. Voltak ott méltóságos urak és t. c. riporterek. Az egyik előkereste a szekrényéből utolsó megőrzött frakkját, a másik elnyűtt sacoo-ban és lenyúzott riporter-cipőben jelent meg. De mind testvérek voltunk. Ügyanazon vérből, ugyanazon lélekből. Egy gondolat hajtott össze mindnyájunkat északról és délről, a müveit nyugatról s a kazár keletről. Eleinte sorbajártam és bemutatkoztam. De nemsokára egyszerre annyian jöttek, hogy boldog zavarba jöttünk; nem lehetett ott többé ceremóniázni. Hiszen ismertük mi agy- mást amúgy is. Nem voltunk mi idegenek egymáshoz. Közös volt nekünk régen a szivünk. A magyar embernek olyan a természete, hogy a fehér asztalnál szereti kiteregetni a lelkét. Zöld asztalnál csak lelket-ölő paragrafusokat szoktak gyártani. A fehér asztalnáf az élet meleg lüktetéséből indulnak ki az erős impulzusok, amelyeknek nyomán virágzás és cselekvés fakad. Itt a fehér asztalnál, ahol az elnöki csengőt a pohár helyettesítette, emelkedett szólásra dr. Emset Sándor prelátus, a Nép- szövetség vezérigazgatója. Örvend, hogy együtt látja a kath. sajtó munkásait barátságos egyetértésben, testvéri ölelkezésben. Programmul ma, Buda visszafoglalásának év- évfordulói napján csak azt tűzi ki: Esküdjünk meg, hogy visszafoglaljuk Pestet. j Mi meg hozzátesszük: Megesküszünk, hogy visszafoglaljuk Szatmárt és Kassát, Szombathelyt és Szabadkát ; visszafoglaljuk az egéss szegény elveszett országot, és ha szenvedünk is, ha sokan pusztulunk is, ki- kitiizzük mégis mindenüvé a kereszttől izzó címeres magyar lobogót! Túri Béla, az „Alkotmány“ szerkesztője, a magyar kath. sajtó kormányosa, naprendszereket akar látni a magyar sajtóban. Mert egyes csillag se nem világit, 6e nem melegít elegendőképpen; az ég is csak naprendszereket ismer, ahol minden egymásba kap és egymástól vesz át fényt és lendületet, hogy azután az egész csodálatos erővel haladjon és ragyogjon. Mi meg boldogan állapítjuk meg, hogy a naprendszerek immár keletkezőben vannak. A katholikus újságok ismerik egymást: egymástól irányt, világitó fényességet, termékenyítő eszmecsirákat, és bátorságot, nagy bátorságot vesznek át és adnak vissza. Boldogan állapijuk meg, hogy ott Budapesten a középpontban, ahonnan mi mindig vártuk az irányítást, bennünket, a sötét végeken dolgozó embereket, szintén ismernek. Ismernek és méltányolnak. Ki is hitte volna, hogy a kis Szatmári Hírlapot az egész országban ismerik. Bangha Béla azt mondotta, hogy a vidéki lapok közül a Szatmári Hírlap az, amelyet mindenkor elolvas. Kónya Lajos, kereskedelmi iskolai tanár, a szabadkai „Délvidék“ napilap szerkesztője szerint a Szatmári Hírlapot türelmetlenül várják és mohón olvassák a Duna-Tisza közén, Szabadkán és Kalocsán egyaránt. És hogy megmutassa, hogy nem udvariasságot mond, hanem igazságot, elsorolta a mi cikkeinket a pókról és egyebekről, de tulajdonképpen mindig egyről, mindig ugyanarról. — Hajós József, a „Fehérvári Napló" szerkesztője megkeresett és egymást úgy üdvözöltük, mint ismeretlenül is egymás munkatársait. Egy kis vigasztalás ez, hogy a mi kicsi csillagunk mégis elvilágit, Tiszán innen, Tiszán túl, és Dunán túl. Egy kis vigasztalás, hogy a naprendszerek alakulnak. Hosszas nógatásra megszólalt Bangha Béla is, és amikor, mint kedvesen mondta, kereste a gombhoz a nadrágot, az alkalomhoz a témát, rajtunk, vidéki embereken akadt meg a szeme és azokra a vidéki szerkesztőkre emelte poharát, akik mint egy szál ember állanak egy lapnál, akik egymagukban a lap, mert belőlük telik ki a szerkesztő, tudósitó, riporter, kiadó (Egy haDg: rikkancs) egy személyben. Még sok szép, okos, ragyogó beszéd hangzott el. De mi álljunk csak meg elégi- kus lélekkel az utolsó gondolatnál; és értsük meg, csak akkor indul meg vidéken a kath. sajtó fellendülése, ba kiki erejéhez s idejéhez mérten amellé az egy szál ember mellé odaáll rikkancsnak, tudósítónak, riporternek, vagy munkatársnak. Mikor lesz ez? Mikor? szociális bét tréfái. Égy pécsi pap észrevette, hogy szorgalmasan jegyesetek az előadások alatt. A hét végével azután hozzám jött és, hogy ő is vigyen valamit haza, kérte tőlem „a tréfás elhangzásokat. Merthogy tréfából ért a magyar.“ Nos, a magyar egy Pécsett és Szat- máron. Azért ime, a Szatmári Hírlap is közöl egy-két „tréfás elhangzást“. De aztán értsünk is belőle! * Czettler Jenő a kisgazda többtermeléséről beszél. A többtermeléshez nagyobb tőkebefektetés kell. Csak azután ezt a tőkét ne vegye fel ám a zsidó bankban, mert akkor úgy talál járni a többtermeléssel, mint a pesti ember a komáromi úttal. A régi világban, amikor még vasút nem volt, egy pesti ember Komáromba akart ba- jókázni. Megkérdezte hát a hajóst, mennyiért vinné el Komáromba. „Egy forintért — volt a válasz. De ha segíti huzni a hajót, negyven krajcárért.“ A pesti ember tehát nyakába vette a kötelet és húzta a hajót Komáromig. Igaz, hogy elfáradt, de legalább megsprólt 60 krajcárt. * Valahogy nem tetszik többtermelés Meskó Pálnak. „Én ismerek — mondja — búzatermelést, zabtermelést, töktermelést, de nem ismerek többtermelést. Amióta annyit beszélnek többtermolésről, egyik termésünk rosszabb, mint a másik.“ * De hogy kereskedelmi térre is átmen- jünk, kérdezte egyszer egy paraszt egy „világot látott“ földijétől, hogy: „Sógor — asszongya — mi az a lánckereskedő ? Mer- hogy láncot nem igen lehet kapni, és mégis aszongyák, hogy rengeteg a zsidó lánckereskedő.“ „Sógor — igy a másik — nem attul van van az. Tudja, a lánckereskedő, az olyan kupéé, akinek kezét-lábát láncra kék verni.“ * Valami főherceg-féle járt a faluban. Megkérdezi a birót: „Megvan-e még az egyetértés a faluban?“ Mire a biró: Instállom, nagyságos uram, mióta uj korcsmárosa van, nem érdemes oda járni." (A korcsmát hívták ugyanis „Egyetértésinek. Más egyetértést, sajnos, sok faluban nem ismernek.)
