Szatmári Hírlap, 1917. július-december (26. évfolyam, 27-52. szám)
1917-12-27 / 51-52. szám
Szatmár-Németi, 1917. december 27. domború útról s nyilsebesen vágtatott a gyermek felé. Szegény kis Jóska lezuhant a hóba. Szerteszóródott a pénze, összetört a csillag. Mentek az emberek lassan már az éjféli misére. Csak a kis harang szól, az is árva lett, elvitték nagy testvéreit az ágyuk tüzébe. Egy öreg, töpörödött asszonyka, aki orvosságért volt a városban siet haza a falujába. Megzörgeti az ablakot, egy gyermek sir az ajtó alatt. Eresszék be ! Jöjjenek utána ! Kikérdeztem, fél bemenni. Összefagyott az ujja, nem tudta a hóban, hiába keresgélte sokáig, nem tudta összekeresgélni a pénzecskéjét. — Ha fél, ha nem bir, ha ügyetlen volt, nincsen pénze, hát csak maradjon ott I A szegény asszonynak mintha kést szúrtak volna szivébe. Szent karácsony este, a kis Jézus születése napján, ilyen szívtelenség, ilyen gazdag háznál... És talán rokonai, talán keresztszülei! . .. — Jöjj kis fiam 1 Elviszlek ón haza. Van egy darab száraz kenyerem még, van egy kicsi tejem, ven még egy kis szalmám. Oda fektetlek ón beteg fiam mellé ... Hadd folyjanak édes csókra össze az árvák köny- nyei 1 A szegény érti csak meg az árvák könnyeit. * * * Vidám ünnepségre jönnek a városi népek másodnap délután a szűk utcás faluba. Nóvestélye lészen a falu urának. Csak úgy kergetöznek, utat sem lelnek a csengös lovakkal a szebbnél-szebb szánok. Leletér az útról a pap, a kántor, egy öreg anyóka meg a sirásó egy kis koporsóval. Ép, hogy rájok néznek a városi népek. A gazdag kereskedő, az ünnepi vendég, a kis Ernő szülei is mennek. Azt mondják csak úgy, hogy épen valamit mondjanak : Bizto’n hadiárva. Itt is minden hallgat. A szegény asz- szony is csali úgy magában gondolja: Ezek még vidámak. Vendégeskednek. Igaz, ezeket csak még ezután teszi, de pokoli próbára a mindenható Isten. R. A kereskedők szervezkednek. Századunkat méltán nevezhetjük a szervezkedés korszakának: ma mindenki szervezkedik. A szervezkedés célja mindig ugyanaz : a szer- vezkedők érdekeinek védelme. Ez a cél lebegett a szatmári kereskedők szeme előtt is, amikor múlt vasárnap megszervezkedtek. Mint mindent a világon, ezt a szervezkedést is ügyvéd csinálta. Ahol pedig ügyvéd szorgoskodik, főleg ha ez az ügyvéd ráadásul még törekvő városi bizottsági tag is, ott az emberek mindjárt arra gondolnak, hogy nem csupán a megszervezettek érdekeiről történik gondoskodás. De ez a körülmény most nem érdekel bennünket. Ránk nézve inkább az a fontos, hogy miért kell a kereskedőknek szervezkedniök ? Egyáltalán szükséges és indokolt-e ez a szervezkedés ? Tudtunk kai a kereskedőknek semmi bajuk sincs. Senki sem bántja őket. Üzletük pompásan megy. Azon kevesek közül valók ők, akiknek a háború használ; minél tovább tart, annál többet használ. Jövedelmük olyan szédületes iramban emelkedik, hogy azzal csak az ő szédületes áremeléseik tudnak lépést tartani. Ha a háború még egy-két évig tart, városunk virilistái csak kereskedők lesznek. Igazán nehéz megérteni, hogy a kereskedők miért szorulnak a szervezkedés védelmére ? Avagy talán a mostani gyöngyélet állandósítását célozzák ? Azt akarják biztosítani, hogy az áremelő sróf zavartalanul folytathassa munkáját majd akkor is, ha a normális viszonyok helyreálltával az anyag- és munkadrágulásról unalomig ismételt sirámok nem fognak már hitelre találni ? Más indokolást aligha tudnak felhozni, ha őszintén beszélnek, legfeljebb arra lehetne még gondolni, hogy a hadiadót kivető bizottság ellen szervezkednek, hogy a jövőben ne egyenkint, hanem testületileg tagadhassák le jövedelmüket. Az is lehetséges, hogy a városi köz- élelmezési hivatal ellen irányul a szervezkedés. Ez a hatósági kereskedés csakugyan „SZATMÁRI HÍRLAP“ kellemetlen tanú a „hivatásos“ kereskedők ellen: ország-világ előtt demonstrálta, hogy niég akkor is százezrekre menő jövedelmet lehet felmutatni, ha jobbat és sokkal olcsóbban árusítunk, mint a „hivatásos“-ok. Nem félnek a mi kereskedőink attól, hogy a fogyasztó közönség a hatósági üzletek állandósításával vagy szövetkeietek alakításával talál válaszolni az ő nyerészkedésükre ? ! A gáncs nélküli lovag. Ki is lehetne más, mint a munkapárt nagymogulja,, a párbajok jubiláris hőse, Tisza István ? O jelentette ki a parlamentben feszitő önérzettel és öklével a padot verve, hogy ö soha nem állított valótlanságot. Ebben őszült meg. Ezt természetesen el kell hinnie nemcsak városunk képviselőjének, akihez a stentori kijelentés intézve volt, hanem igaznak kell elfogadnunk édes mindnyájunknak. Mert Tiszával nem jó kikezdeni. Kitűnő vívó, óriási gyakorlata van és azután, úgy beszélik, a párbajozás kérdésében nincs egy véleményen a királlyal. Hogy tehát holmi lovagias-ügy, vagy sajtóper ne szakadjon a nyakunkba, ismételten is kijentjük és hangsúlyozzuk: mi igenis elhisszük, hogy Tisza István soha életében nem mondott valótlanságot. Ezek után egész nyugodtan elmondhatunk egy jól ismert régi anekdotát. Nincs semmi összefüggésben Tisza Istvánnal. Csak épen eszünkbe jutott, mint ahogy a szaniszlói csősznek minden a lövésről jutott eszébe. Két suhancgyerek az utcán egy sel- meci pipát talált. Egyszerre látták meg s igy nem tudtak megállapodásra jutni, hogy kié legyen hát a pipa. Ügy látszik, pacifista hajlandóságunk voltak, nem mentek ökölre, hanem békés elintézést, kerestek. Abban egyeztek meg, hogy aki nagyobbat fog hazudni, azé lesz a pipa. Nyomban el is mondta mindegyik a maga hazugságát. Csakhogy a döntőbíráskodás intézményét elfelejtették megszervezni. Egyik sem ismerte el a másik győzelmét, mindegyik a maga hazugságát mondta nagyobbnak. Ezen aztán összeverekedtek. Mikor javában tolyt a harc, akkor ért oda egy öreg tanító. Szétválasztotta a hadviselő feleket és megkérdezte, hogy miért verekedtek, őszintén elmondták neki az egész dolgot. A tanítóban mindjárt felébredt a pedagógus és ezzel fordult a suhancokhoz : „Gyerekek, soha, semmi körülmények között sem szabad hazudni. Lássátok én már 70 éves vagyok, de soha életemben nem hazudtam.“ A két fiú összenézett; aztán az egyik odaszólt a másiknak : „Na Sanyi, ez túltett rajtunk. Se te, se én nem mondtunk ekkorát. Az övé a pipa.'1 Tis&a István grófnak legutóbbi parlamenti szereplése eszébe juttatja az embernek azt a régi igazságot, hogy a fenségestől csak egy lépésre van a nevetséges. Mert volt régen tagadhatatlanul Tisza István egyéniségében valami a fenségesből. Mint valami messze tengerbe nyúló sziklatömb zordul, komoran állotta a viharokat. Sötét nézésű szemein csak néha cikkázott át egy-egy haragos villám s talán csak a néppárti Rakovszky István dicsekedhetett el vele, hogy ki tudja hozni sodrából, epikusi nyugalmából. Csak kevés emberrel mérkőzött meg, a parlament nagy többségét tudatosan ignorálta. Kevés képviselőt talált magához valónak ; egy lesajnáló kézlegyintéssel intézte el a legszájasabbat, egy hanyagul odavetett szóval felelt órás beszédekre. Csak nemes vadakra pályázott, a verebeket, a varjakat röpködni engedte. De azóta nagyot fordult a világ. Kicsúszott alóla a bársonyszék s ő egy szép napon "legnagyobb csodálatára — tán még most sem hiszi, hogy nem álom, — a képviselők egyszerű fapadján találta magát. Nincs többé olyan nagy alkalma beszéltetni magáról. A távirati irodák már nem sietnek világgá kürtölni beszédeit, Loyd George. Cle- menceau, Orlando már nem várják lázasan, mit mondott Tisza. Áz uj kormány megszilárdult s már sebes vágtatással halad kitűzött céljai felé. A Tisza egykor fényes csillaga elhomályosodóban van, a feledés finom, láthatatlan pora szitálva hull zord alakjára. Kezdik feledni az emberek, napirendre térnek fölötte, elraktározzák lassankint a múlt emlékei közé. S ez az, amibe Tisza nem tud belenyugodni. Mint a vizbefuló megragad minden mentőeszközt. Érzi, tudja, hogy csak addig él, csak addig számit valamit, amig beszéltet magáról, mig izgatja a kedélyeket. S tényleg makacsul, konokul erre pályázik. Nagy hű-hóval a frontra indult; már hetekkel előtte beharangoztatott; sajtóhada köny- nyekkel siratta. De aztán ez is elmúlt; harci babérokról nem volt mit beszámolni. Megin- terjuvoltatta hát magát s komolyan, nagyképűen nyilatkozni kezdett. Közbe-közbe haza jött. Eleinte kemény legénynek bizonyult; nehéz tábori tarackokat sütögetett el nyakra- főre. De az ellenségen a pergőtűz nem fogott. A vezérek sértetlenül sétáltak tovább a sáncokon. Ez az, ami őt halálra bosszantja. Ha már a harctéren nem, itthon akar győzelmi trophaeumokat látni, vérző testeket, párolgó hullákat. Neki fogott hát verebekre vadászni. S közben visszatért a frontra. Ott lefényképeztette magát, hogy legyen valami kis emléke a harctérről is; eltemetett egy szegény bakát, mondott felette egy nagyhangú, Tisza-izű imát, amit persze sietett betüről-betüre leadni sajtójának. Ezalatt természetesen Biharban is megfordult; zord képével egészen lebilincselte a parasztokat. Jöttek is egymásután — ő maga számol be erről egy cikkben — s kitárták neki szivök legtitkosabb ráncait is. A jókat felbátorította, a rosszakat megpirongatta s pátriárkái áldásának megigérésével távozott. Még csak egy hiányzik: hogy a nemes gróf színdarabokat írjon. Mert ez manapság a népszerűség legbiztosabb útja. S ha megtehette az aktiv osztrák miniszterelnök Seid- ler, miért ne tehetné meg a nyugalmazott magyar miniszterelnök : Tisza ? (» Meghalt egy kis diák. Sűrű pelyhekben hullott a hó. Milyen öröme volt, ha eljön a tél, Mikulás kezdi már rázni hőfelhős szakállát, megjön szabadságra hófelhős világból, gránátdult mezőről a katona-kispap, az ő bátyja. — Úgy szeretem hallani, mondogatta kis társainak, — ha meg-megjön a bátyám, hogy bármily szép a katona élet ő mégis csak kispap marad, az Isten szolgája lesz. — Hát Feri, te is pap leszel'? — sietett megállapítani mindig egy-egy kis diák. Igaz, Feri olyan társaságban élt, amely társaság minden tagja a tanulás, az élet leg- magasztosabb céljának ezt tartja: én is pap leszek. * Sűrű pelyhekben hullott a hó. Terítette leplét az Immaculata lábai elé. Csak úgy ragyogott az eleven piros arc mezőjében a mi kis Ferinknek a fekete szeme, hogy közeledett december 8.-a . . . Ekkor avatták volna fel kongreganistává . . . 5
