Szatmári Hírlap, 1917. július-december (26. évfolyam, 27-52. szám)
1917-09-06 / 36. szám
XXVI. évfolyam Szatmáp-Németi, 1917. szeptember 6, ?:c 36. szám SZATMÁRI HÍRLAP .• # (HETI SZEMLE) POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI RAJP ELŐFIZETÉSI ARAK: Egész évre Félévre 10 K — f. 5 „ - „ Negyedévre — 2 K 50 f. Egyes szám ára 20 fillér. Tanítóknak és kézműiparosoknak egy évre 8 korona' Amerikai Egyesült-Államokba — egész évre 3 dollár Felelős szerkesztő: Dr. URL KAROLY. « Laptulajdonos A SZATMÁR- EGYHÁZMEGYEI IRODALMI KÖR. A kiadóhivatalt illető összes küldemények, pénzek, hir detések stb. PAzmAny-sajtó (Iskola-utca 5. s«. címre küldendők. Pályázati hirdetések egyszeri kOzlóse 5 korona---------------- Nyílttér sora 40 fillér. ---------------Me gjelenik, minden csütörtökön. Nemzeti állam. (*). A világháború, mint a katasztrofális zivatarok általában, nagy rombolást végzett nemcsak a reális értékek között, hanem az eszmék, elméletek és elvek világában is. Sok eleddig felkapott elmélet jutott csődbe, sok lomtárba szánt felfogás kapott uj életerőre. A háború az ideológia börzéjén is ugrásszerű eltolódásokat eredményezett. A nem csupán politikailag, hanem fajiing is egységes nemzeti államok ideálja szintén azon eszmék sorába tartozik, amelyeknek halványuló életerejét a háború régi fényébe helyezte vissza. Viszont a többnyelvű államalakulat, amely a politikai egységgel beéri s ezenbelül eltűri, sőt elősegíti a többféle nemzetiség nyelvi és kulturális elkülönülését, mint megbízhatatlan, erőtlen és örö- köz széthúzásokra csábitó csoportosulás a csődöt mondott eszmék lomtárába került. Néhány magyar államfórííunak, jelesül Tisza István grófnak az a felfogása, amely a mi nemzetiségi problémánkat a nemzetiségek kívánságainak lojális teljesítésével vélte megoldhatónak, a mostani háború folyamán tarthatatlannak, sőt a magyar államiságra végzetes következményűnek bizonyult. Aki eddig nem tudta, azt az elmúlt három esztendő brutális tanulságai eléggé meggyőzhették arról, hogy a nemzetiségi irredentizmus molochját nem lehet apró koncokkal kielégíteni ; minden odadobott falat növeli étvágyát és fokozza benne az erőt, hogy annál hevesebben követelje, végül már fenyegetően kierőszakolja a további áldozatokat. Ha mi folyton újabb engedményeket teszünk a nemzetiségeknek, ezzel nem szereljük le izgató propagandájukat, csak azt érjük el, hogy a koncessziókkal kapott erőgyarapodás birtokában sokkal intenzivebben sürgethetik soha ki nem fogyó újabb kívánságaik teljesítését. % Azonkívül a magyarság közé ókelt nemzetiségi tömegek nemcsak maguk sandítanak állandóan kifelé és dolgoznak a meglevő politikai határok lerombolásán. Ezek a népszigetek folytonosan izgatják a szomszédos, ugyazon fajhoz tartozó államok terjeszkedési vágyát. Még ha fel is tételezzük a valótlant, hogy t. i. nemzetiségeinket faji jellegük épségben tartásával olyan érzelmi kapcsolatba hozhatjuk a magyarsággal, hogy ez az érzelmi asszimiláció legyőzi a faji összetarto- zandóság kifelé gravitáié erejét; másszóval: ha el is hisszük, hogy a mi teljesen egyen- jogusitott, kedvezményekkel dédelgetett, esetleg széleskörű autonómiával megajándékozott nemzetiségeink, annyira jól éreznék itt magukat, hogy nem kívánnának más államkötelékben élő fajtestvéreik által „felszabadit- tatni“ (mint ahogy azt bizonyos hűségnyilatkozatok a kisiskolások részére olyan szépen kifejezték), — még akkor is állandó veszedelmet gyújtó és robbantó anyagot jelentenének ezek a nemzetiségi tömegek. Ha a 'köztünk lakó nemzetiségek nyugton is akarnának maradni, a határainkon túl önálló államban élő fajtestvéreik nem hagynának nekik, de leginkább nekünk békét. A csábítás, az inger a határsértésre állandó lesz s ha a belső politikában nem is sikerülne a zavar- csinálás, a külpolitikában annál serényebben folynék ellenünk a gáncsvetés. Gondoljunk csak arra az ideális állapotra, melyben Magyarország lenne, ha a határain belül élő 20 millió lakosból húsz millió lenne a magyar. Akkor tárgytalanná válnék a dákóromáD izgatás, nevetségessé a szerbek igénye a Bácskára s a Bánátra, a cseheké az északnyugati vármegyékre. Akkor nem hevernénk örökösen az entente boncoló- asztalán, mint egy többszörösen amputálandó beteg. Ha a természettől nagyszerűen megvont földrajzi határainkkal a magyar nyelvi határok is összeesnek, akkor örök időkre megszűnünk a hóditó aspirációk tárgya lenni, mert akkor mint megmásíthatatlan, adott helyzettel számolnak velünk és — akarva — nemakarva — méltányolnak bennünket. Az említett tények s a háború által aláhúzottan nyújtott konklúziók világosan megszabják jövő nemzeti politikánknak egyedül helyes, sőt egyedül lehetséges irányát. Ennek a politikának rövid summája az, hogy Fehér volt az éj.1 l) Fehér volt az éj, mint egy hűvös álom, Mélységes csend ült az ugaron . . . Sáppadt holdfénye enyhe sugarával, Mindent ezüstös fátyolába von. Merengön hallgat a hűvös, szép világ Igéző nagy bűvölet alatt. Kihalt a tájék, csak a langy szellőre Rezdül meg az utszéli haraszt. Utcák mentében álmodó fal-ormok És szendén lezárult ablakok . . . — Nem hiszi senki, hogy mögöttük mennyi Sok álmatlan szenved és zokog. Szigeti József. !) (Mutatványul a szerzőnek „Élet dalai“ c. nemsokára megjelenő költemény kötetéből.) Az élet dala. Az élet dala örökké szent marad, Bár erény, vagy bűn sírja, kacagja azt. Kacagtam én is a küzdők nyomorát A fellegeken tipró dacos erőt . . . Irigylem a kincset, a nagy hatalmat, „Akarom embert“ a szilajt, vakmerőt, Szánalommosolyt nem ismertem soha, Én voltam a lét kifosztott bajnoka. Soh sem éreztem langy fuvalom csókját, Bársony karok közt soh’ se szenderegtem. Küzdtem a létért mig összerogytam S boldogsághoz csak kifosztva értem el. Még hinni mertem én balga vak hitül Körülvértezett a csalódás kérge S még is könnyeztem a küzdők nyomorát. Tisztelni kezdtem az „akarom embert“ Ki sorsával vívott vértelen tusát. Magam küzdését, csak mosolyogva néztem S érzem mily parány az én szenvedésem. Az élet dala örökké szent marad Bár erény, vagy bűn sírja, kacagja azt. Szigeti József. Csak egyet. . . Czak egyet . . . Egy szót keresek. Egy sejtelmeset Remény fakasztót szív seb forrasztót Megmentöjét egy ősi nemzetnek Életnek . . . Meséje Köny közzül csendül csodás zenéje. Dallamos, lágy, mint a naplementi szél Ott él a küzdők vérző szivébe, Sok éve . . . S ha végre . . . Eljő egyszer e szó születése . . . Orkánként sivit völgyön, hegyen át S öröm magot hint a nép leikébe A béke. Szigeti József.
