Szatmári Hírlap, 1917. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám)

1917-04-19 / 16. szám

2 „SZATMÁRI HÍRLAP Szatroár-Néméti 1917. április 19 szerepének óhajt megfelelni. Szent ágostoni gondolatok motoszkálnak a fejőkben, aki vi­lági tanár korában kezdte szégyenleni, mikor látta, hogy eljönnek a szegények, az egy­szerű emberek és elragadják Isten országát az intelligencia elől, ők pedig nyom nélkül tűnnek el a kereszténység talajáról. Gyönyörű gondolat a cikk az egyéni érdek háttérbe szoritásáról, egy magasabb eszményi világgal, a keresztény világnézettel szemben. Ahol ily magasztos eszmék fogam- zanak meg a lelkekben, ott jó reménységgel nézhetünk a tavaszi megújhodás elé. Az első fecske megérkezett. Már mikor ez eszményi magaslatról a gyakorlati élet terére lépünk, vesziegzár alá helyeznek bennünket, vagy egyéni felfogá­sainkkal magunk, magunkat kárhoztatjuk mozdulatlanságra, tétlenségre. Ezt a vesztegzárt, ezt a rabláncot pedig úgy hívják, hogy mikor azon módozatok ke rülnek szóba, melyekkel a krisztusi gondola­tokat a gyakorlati életbe át kellene vinni, hát akkor az egyháziak és a katholikus in­telligencia távol állunk egymástól. Minden esetre nagy baj ez, mert igy hiányzik a sikeres működésnek egyik fő biz­tosítéka, az együttes működés. Ennek az okát abban vélik felismerni, hogy az egyháziak energiája inkább befelé munkál, a világiaké pedig kinn az életben vágyódik feloldódni. Hát igy van ez csakugyan ? Melyik csoport nem akar, nem tud a másikhoz kö­zelíteni? Melyik nem tudja, nem akarja a másikat magába fogadni ? Melyik állja útját az együttes működésnek ? Hiszen mindkettő értékes elem, mindkettő sokat és nagyokat tehetne egyházunk és hazánk érdekében, mig igy két táborra oszolva, a saját zsírjuk­ban fuldokolnak. Azt hiszem, akik igy gondolkoznak, fö­lös tépelődéssel epesztik magukat a helyett, hogy az egyházban széjjel néznének és má­sokon buzdulnának, másoktól tanulnának. Ne feledjük, az egyház élő szervezet, isteni erő élteti; eddig még minden korban eltalálta azt a kellő módozatot, amely szerint érvényesülni tudott és korát üdvösen befo­lyásolta, a krisztusi eszméket diadalra vitte. A mai világnézetek harcába is szépen belehelyezkedett egyházunk, sőt már kipró­bált eszközökkel harcol és küzd. Nem kell tehát az eszünket azon tör­nünk, vájjon nálunk a katholikus intellgen- cia az egyház ügyét hogyan szolgálja. A világnézetek harcában milyen téren mozog­jon s adjon életjelt magáról. Minek az időt ezzel elfecsérelni és tétlenségünket kiszínezni. A szervezkedés, az egyesületi élet az a kipróbált eszköz, amelynek segítségével a világi hívek szinte csodákat müveinek a kül­földön, szép eredményeket érnek el kedves hazánkban is, ahol már nemcsak tépelődnek, nemcsak panaszkodnak, hanem ott fogják meg a dolog végét, ahol épen kapóra jön, ahol épen legjobban érvényesíthetik tehetsé­güket, buzgóságukat. Hogy is mondja a költő ? Szóljunk, te­gyünk, kinek mint adá Istenük, oltári e ha­zának hadd füstölögjenek. Jó volna terepszemlét tartani, a ka­tolikus mozgalmakról tájékozódni; venne tudomást arról intelligenciánk, milyen téren mozognak más helyen katholikus férfíaink? Milyen működési térre vállalkoznak f Az adott viszonyok között a szatmári intelligencia mi- lyon működésre merne vállalkozni ? Mihez volna kedve, képessége? Ép itt egyházunk helyzete mit várna tőlünk elsősorban ? Egyik katholikus gyűlésen, — nem ná­lunk, — a külföldön, épp arról tanakodtak, hogyan szervezzék a férfi világot egyházunk védelmére, az intelligencia katholikus szelle­mének növelésére. S vájjon miben állapodtak meg? Talán az ájtatos társulatoknak adták az elsőséget ? Talán a többi mozgalmat kicsinyelték ? Eszök ágába se jutott. Habár a Mária kongregációnak megadták az elsőséget, min- azáltal minden egyesületi mozgalmat felka­roltak, sőt kimondották, hogy ami egyik helyen beválik, az esetleg másik helyen nem vezetne célhoz. Nincs az az egyesület, amely­ben szép működést nem fejthetnének ki an­nak tagjai, ha komolyan veszik vállalkozá­sukat, és nem tüntetni, nem panaszkodni, hanem dolgozni szeretnek, valami üdvösét, hasznosat alkotni akarnak. Valóban, ha szétnézünk honi egyesüle­teink közt, mindenfajta egyesületünk mutat fel nagyszerű eredményeket. Rég mondta a magyar : embere hordozza. Vannak helyek, ahol a népszövetség lett az a hálás tér, ahol eredményekkel di­csekedhetnek ; vannak helyek, ahol a ka­tolikus körökben melegszenek össze embe­reink ; vannak vidékek, ahol a néppárt váltja ki bátor fórfiainkból az energiát; máshol a keresztény szociális mozgalmakkal próbál­koznak ebben a szociális világban ; máshol ismét a hitel, vágj' fogyasztási szövetkeze­tekkel mozdítják elő híveinknek jólétét. Egy időben a katholikus kaszinók is jó szolgá­latot, tettek ügyünknek. Újabban a sajtó mozgalmak se csépelnek üres szalmát. Utól- jára említem a kongregációkat, melyek a tizenhárom próbás kaíholikusokat nevelik, különféle egyesületeinkbe a leginkább hasz­nálható elemeket szolgáltatják. Van tehát bőviben intézményünk, ahol a katholikus intelligencia más városaink pél­dájára érvényesítheti képességét és buzgósá- gát. Ne válassza a legjobbat, válassza azt, amit az adott körülmények közt a legalkal­masabbnak talál. Ne építsünk légvárakat, ne lovagoljunk eszményi magaslatokon, ami arra jó, hogy elriassza az embert a kezdet kezdetétől. A papság nem fog visszahúzódni a sekrestyébe, boldognak érzi magát, ha az intelligencia maga közé hívja komoly mun­kára valamelyik kipróbált szervezetünkben. A pap szívesen lesz lelke egyházi egyesülé­süknek, csak aztán az urak legyenek keze, lába, feje, férfiasán dolgozzanak az elfoga­dott eszme érdekében. Volna nekünk kathohkus kaszinónk, legényegyesületünk, irodalmi körünk, katho­likus iskolaszékünk, egyháztanácsunk, no meg népszövetségünk, még kongregációnk is. Nincs azokban élet ? Miért nincs ? Kin múlik? Hát vigyen bele életet az intelli­gencia és lesz öröm Izraelben és hálásan fogjuk emlegetni nevűket még a késő uno­kák előtt is. Mi papság az egyesületi életet nem tudjuk felvirágoztatni világi híveink, főleg intelligenciánk nélkül. Ez nem papok műkö­dési tere, ez az intelligenciára várakozik. Külföldön is minden egyesületnek van papja, de a munkásságot világiak fejtik ki. Nem panaszkodhatnak, van terök, hol mutassák ki buzgóságukat, egyházias felfogásukat. Ne sokat tanakodjunk tehát, hanem cselekedjünk. Sok ily gondolkozó teremjen közöttünk, mint a cikkező s akkor az apos­tolok kisded csapata összeverődik és lesz nálunk is katholikus intelligencia, le9z kat­holikus élet. Kezdj buzgón s már sokra mé­néi, halad, aki megindult. Mig porban íet- reng a henye, gyáva erő. P. Bóta Ernő S. J. A magyar sajtó! Még januárban tör­tént, hogy a budapesti Újságíró Egyesület választmánya egy fogyasztási szövetkezet alapítása érdekében 75000 korona erejéig a nagybankok „áldozatkészségét vette igénybe.“ Mindenesetre nagyon furcsa, hogy az újság­írók nem munkáltatóiktól, a kiadóktól kérték helyzetük javítását, mint a dolgozók minden más rétege, hanem a nagybankoktól. Azt csak gondolhatták az újságírók, hogy ezt a pénzt nem ingyen adják, hogy ezeket az ez­reseket meg kell „szolgálni.“ — Komoly és aggasztó kortörténeti tünet, hogy az újság­írók szervezete elmegy a nagybankokhoz — kalappal a kezében. S ezek az urak küzdje­nek a tőke túlkapásai ellen?! — Nem tud­juk megállani, hogy a sajtónak és a nagy­tőkének egymáshoz való viszonyát találóan jellemző részletet ne közöljünk a Huszadik Század ból. „A sajtó: nagyhatalom* cimü cikk­ben ezeket irja: „A belpolitika, a napihirek, az irodalmi és művészeti rovat is pénzt jelentenek ma már a sajtónak, — nincs rovata a mai napi­lapnak, amely a közönségnek valóban azt adná, amit vár tőle; elfogulatlan, igazságot kereső, megbízható hírszolgálatot, útmutatást és irányítást. És ha a nagyközönség keres támogatást valamilyen bajában, könnyen úgy járhat, mint nemrégiben az egyik biztosító­társaság tisztviselői, akiknek a mozgalmáról beküldött közleményt az egyik napilap sie­tett az illető társaságnál — hirdetésre becse­rélni . . . (Biztosítási Tisztviselők Lapja, 1917, 1—3. sz.) de a lapkiadókhoz özönlő milliók inellett jut a sajtó egyszerű napszámosainak is, a laptőke zsebébe özönlő nagy-nagy, ki­apadhatatlan áradatból kis, kedves, mindig jóleső cseppecskék csurrannak az újságírók­nak is. Ha valamelyik bank, biztosítótársaság, iparvállalat vagy más tőkés vállalat bajba kerül, avagy népszerűségre vágyik, és erőt vesz rajta a jótékonyság, mindig elsősorban az újságb ól érdekképviseleteknek durran cseppen valami. Ha már nem juthat minden újság­írónak egy-egy közgazdasági rovat, ha már nem mehet el minden tintakuli a sajtó ne­vében tőkés vállalatok közgyűlésére, legyen része a tőke jóindulatából az uj sági ró-egye­sületnek. Ha halálát érzi a közélet valamelyik jelese, bizony sohasem habozik, hogy vég­rendeletében nóhányszáz koronát, esetleg ez­ret is oda ne lökjön az Újságírók Nyugdíj­intézetének, avagy más ilyen egyesülésének, mert hiszen mégsem mindegy, hogy az ember milyen nekrológot kap ... Es hány v illalat gondoskodik imigyen magáról, ha agonizálni kezd, bár ezek nekrológjai sohasem gyászról, temetésről, hanem ejlenkezőleg: életerőről, virágzásról szólnak. És hány naiv újságol­vasó veszi készpénznek az életerőről és vi­rágzásról szóló híradást és bízza rá megtaka­rított koronáit az illető megbízható vállalatra.“ ü,z uj adókról. Irta: NAGY JÓZSEF városi adóhivatali főnök. II. Múlt számban közölt cikkemet folytatva szólok a hadi nyereségadóról, a vallomás­adási kötelezettségről és a vallomási ivek kiállításáról, mind a három adóra vonatko­zólag. Hadi nyereségadót azok tartoznak fizetni, akiknek 19Í4, I915,és 1916. években vagy ezek valamelyikében 13.000 koronát megha­ladó jövedelmük vált. Az adóal apját az a jövedelem többlet képezi, mely az 1913. évi jövedelemmel szemben 1914. 1915. és 1916. évben, vagy az adóköteles fél választása szerint az 19lí, 1912 és 1913 évek átlagával szemben elő­állott. Vallomásokat adni kötelesek : a) a magyar állampolgárok összes jöve­delmeik, adóköteles vagyonuk és hadinyere­ségeik után ; külföldön lakói magyar állampolgá­rok az ország területéről élvezett jövedelem után — és hadi nyereségük, illetőleg az or­szág területén levő adóköteles vagyonuk után; c) külföldi állampolgárok, ha az ország területén laknak ; d) külön kezelt vagyontömegek (csőd­tömegek. zárgondnoki kezelésben lévő va­gyon stb.) Nem kötelesek vallomást adni: Közszolgálatban állók, katonák, csen­dőrök, állami nyugdíjasok, ha illetményei­ken kívül sem maguknak, sem a velük kö­zös háztartásban levőknek egyéb adóköteles jövedélmüb, hadi nyereségük nincs s vagyo­nuk tiszta értéke 50.000 koronát meg nem halad, valamint a magánszolgálatban levők, ha az előbb felsorolt jövedelmi, illetőleg va­gyoni viszonyok fenn nem forognak és illet­ményeik a 20.000 koronát, meg nem haladják, ideszámítva a velők közös háztartásban élők vagyonát és jövedelmét is. A vallomásokat ott kell benyújtani, a községi elöljáróságnál, városi adóhivatalnál, ahol az adózó lakik. Jogi személyek nevében az igazgatóság, illetőleg törvényes képviseletük székhelyén adandók be a vallomási ivek. Több lakhely esetén ott adandók be a

Next

/
Oldalképek
Tartalom