Szatmári Hírlap, 1917. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám)

1917-04-19 / 16. szám

vallomási ivek, ahül az adózó megadóztatását kívánja. Mindhárom vallomás ugyanazon helyen adandó be. Az adóvallomási ivek nem kézbesitet- nek, hanem a községi elöljáróságnál, vagy a városi adóhivatalnál vehetők át. Nevezett hivatalok kötelesek a vallo­mási ivek kiállításánál segédkezni, sőt azt kitölteni a fél bemondása alapján, ha azt a fél kiállítani nem tudná. A vallomás adataiért azonban a fél felelős. Hadbavonult helyett, ha nincs megbí­zottja, az illetékes hivatal fekteti fel a val­lomási iveket. A vallomásadásra kötelezettek tartoz­nak mindazokat az adatokat bevallani, me­lyek az 1917. évi jövedelemadónak és va­gyonadónak, valamint az 1914., 1915. és 1916. évi hadinyereségadónak alapját képezik. Szatmár-Németi, 1917. április 19. _______ Me g1 fogjuk enni...! (*) Ilyen kategórikus, sorsdöntő kijelentést már jó néhányat ismerünk a történelemből. Például, mikor Brennus azt mondta hogy: vae victis! Vagy utticai Cato: ceterum censeo! Meg Julius Caesar: alea jacia est! Vagy, — hogy egy honi specialitást is említsünk, — ilyen az unbedingte Unterwerfung! Mindeme * kijelentések nyomában rettentő dolgok tör­téntek. Akárki meglátja, így lesz most is. Em­lítettük már, hogy Ágoston Péter nagyváradi jogakadémiai tanár, a radikális, a demokrata, a szocialista, a szekularizáló szabadkőmDes könyvet írt a zsidókról. Minket Ágoston Pé­ter könyve nem valami túlságosan érdekel. Először, mert semmi olyat nem ír, amit mi már régen ne tudtunk, láttunk és hirdettünk volna. Másodszor, mert az Ágoston-féle re­cept szerint a zsidókérdést nem lehet meg­oldani. Hogy mégis ismételten szólunk a Zsidók Utjá-röl, annak más oka van.. Még két hónapja sincs, hogy Ágoston könyve megjelent s ez a rövid idő mégis elég volt ahhoz, hogy Kárpátoktól Adriáig sikraszálljon ellene — minden zsidó. Azaz nemcsak minden zsidó, hanem minden sza- badkőmives, minden radikális, minden szoci­áldemokrata és — nohát, ugye természetes ? — Baltazár Dezső magyar főrediházi tag és református „•püspök“. Szegény Ágoston Péter! Ha eddig azt hitte, hogy ő az, aminek rajongói hirdették : nagy tudós, a haladás zászlóvivője, a legkivá­lóbb magyar elmék egyike, most kiábrándulhat önmagából. Mert most az eddigi rajongók kimondják, hogy ő „sarlatán“, „tudományta­lan“, „rosszhiszemű“, „ferdítő“, „elvakult an­tiszemita. “ Hiába, így múlik el a világ di­csősége. Nagyváradon egy hónap óta bojkottál- ják Ágoston Pétert. Ha látják az utcán, át­mennek a túlsó oldalra fáz újabb szállítású galiciaiak bizonyára ki is köpnek), a kávé­házból, ahol Ágoston Péter piccolózni szokott, tüntetőén távoznak. „Nagyvárad társadalmi békéje fénekestől felfordult“, Írja az Egyenlőség. Rögtön irt el­lene Antal (?) Sándor, „a kiváló iró Nagyvá­radon, ki egy 50 oldalas füzetben lelkes zsidó szívvel és magyar temperamentummal verte vissza a támadást.“ Harcba szállt vele Székely (?) János nagyváradi újságíró, meg Kecskeméti Cipót dr. a tudós nagyváradi fő­rabbi. Ez azonban még mind semmi. Meg­szólalt a zsidóság mellett (no, persze, hogy mellett), Balthazár Dezső református püspök is az Egyenlőség húsvéti számában. Sőt Ömél­tósága már korábban sem tudta magát tür­tőztetni. Már március 10-én felajzotta szittya őseitől örökölt iját a püspök főszerkesztése alatt Debrecenben megjelenő „Lelkészegyesület“ az Országos Református Lelkószegyesület hivatalos közlönye s vezetőhelyen elmélkedik „Két szürke felleg“ címen „a magyar közélet terén legutóbb felmerült gondolkozásra kész­tető két momentumról.“ Az egyik „szürke fel­leg“, mely a magyar horizontot a közelmúlt­ban elborította — a zürichi nemzetközi kat- holikus kongresszus; a másik az Ágoston Péter könyve. „SZATMÁR HÍRLAP“ Mindezeket a nagy dolgokat az Egyen- löség-b6\ tudjuk meg, amelynek ünnepi szá­mában csak a következő nagyságok párba­joznak Ágoston Péterrel: Blau Lajos dr. az Országos rabbiképzőintózet igazgatója 8 és fél hasábon ; Venetiáner Lajos újpesti főrabbi 6 hasábon; Bernstein Béla nyíregyházai fő­rabbi 3 hasábon; Mezei Ernő 4 hasábon; Székely Ferenc bankigazgató 3 hasábon; a lap szerkesztője 3 hasábon (utóbbi nagy ho­zsannát zeng a negyedmillió magyar zsidó katonának, akik a harctéren vérzenek! Úgy éljenek a zsidók) és — nohát ugye ter­mészetes, hogy ebből a jerikói lármából nem maradhat ki — Baltazár Dezső refor­mátus püspök, aki hét hasábos vezércikkel ruk­kolt ki. — Ugyancsak az Egyenlőségben hang­zott el a jelen sorok címeként idézett kor­szakos mondás. Egész terjedelmében igy:) „ . . . már mosf bejelentjük, hogy meg fogjuk' enni. Ót (t. i. Ágostont) is és a könyvét is.“ Az embernek kedve volna mosolyogni e spanyol büszkeségen és zsidó elbizakodott­ságon. De a hely, ahonnan elhangzottak e szavak, s a személyek, akik kimondták, — szinte, félelmessé teszik a fenyegetést. Sze­gény Ágoston Péterre rossz idők következnek. Hiába járt máris Canossát, hiába irt a Világba egy kérő, ső,t könyörgő hangú levelet. Nincs kegyelem; Ágoston Péternek vége. Aki ezt nem akarja hinni, gondoljon lstóczyra, Ver- hovayra, Zimándyra, Egánra és a többiekre. Az Egyenlőség világtörténelmi példákra is tud hivatkozni: Ramzeszre, Nebukodonozorra, Ámánra, Tituszra és mint legujabbra — a muszka cárra. Nem tudjuk, igaz-e még a régi mondás, hogy aki a pápába harap, az belehal. De hogy az, aki főleg mostanában, Magyarorszá­gon a zsidót bántja, elveszett ember, az bi­zonyos. Mi, akik érdektelen szemlélők vagyunk ez egyenlőtlen viaskodásnál, megdöbbenünk ekkora faji, vagy vallási — vagy nem is tudjuk minek nevezni — öntudat és össze­tartás láttára és tisztelettel vegyes félelemmel emelünk kalapot előtte. És szomorú rezigná- cióval tesszük fel a kérdést: mi lenne az Ágoston Péter ellenségeiből, és a mi összes ellenségeinkből, ha bennünk, katholikus, ke­resztény magyarokban csak legalább az ez­redrésze lenne meg ennek az öntudatnak, szervezettségnek, tettrekószségnek ? 1 Csütörtöki levél. 1917. április 19. E heti levelemért két okból is be fog­ják verni a fejemet. Először, mert antiszemita irányzatot olvasnak ki belőle, másodszor, mert a menekültekről nem rokonszenves szempontokból irok. Az antiszemitizmus vádja ellen nem is védekezem, csak minősítést kérek és pedig teljesen azon az alapon, mint azt a páholyok elismert tudósa, Ágoston Péter „A zsidók útja“ cimü müvében kifejtette. Szó szerint: „A zsidókérdés, mely most a háború alatt kiéleződött és mindjobban kiéle­ződik, nemis a harctéren levő és harcoló zsidók kérdése, hanem azoké a zsidóké, akik a maguk erkölcsi gyatraságát a harcoló zsidóknak az er­kölcseivel takarják.“ Ebben a levélben az antiszemita tendencia nem azon zsidók ellen irányul, akik nyélvökben, érzéseikben és tetteikben magyarok, akik akar­tak és tudtak magyarokká lenni, hanem azok ellen a zsidók éllen irányul, akik nyélvökben, érzéseikben és tetteikben idegenek, akiktől soha­sem lehet várni, hogy visszataszító faji tulaj­donságaikból kivetkőzve valaha is felvegyenek egy szemernyi magyar érzést és gondolkodást, még kevésbbé azt, hogy tetteikkel igazolják a magyarságba történő beolvadási képességüket. Az antiszemitizmusnak ezt a válfaját maguknak a magyar zsidóknak kell érezniük, mert ha a magyarság egyetemére káros íaji összetartozandóság erősebb érzelmeket tud belőlük kiváltani, mint az ő elismerni óhaj­tott „magyarságuk“, akkor jogossá teszik azt a föltevést, hogy ennek létezése képmutatá­son alapszik. 3 Tudom mivel tartozik minden magyar ember azon szerencsétlenek irányában, kiket a háború hullámai idegenbe vetettek, de aki levelemből látni fogja, hogy a kőrösmezői nagy tömegű zsidó menekültek, a hazavé­delmében közismert fogyatékosságaik dacára, minő előnyöket élveznek azon gyámolra szo­rultakkal szemben, akik a „mi véreink“ és akik azért gyámolatlanok, mert a fentartójuk a haza védelmében vérzik, azok meg fogják érteni, hogy ilyen körülmények mellett igy írni kötelesség, nem a zsidóság ellen, de a magyar­ság mellett! Kőrösmező község és környékének a hivatalos helységnévtár szerint 9700 lakosa van és pedig ruthén, német és magyar anya­nyelvű. Mégis a kiürítés folytán városunkba 2400 zsidó menekült jött és csak 20 nem zsidó. Nyilvánvaló ezen zsidóságnak a város felé gravitálása és nyilvánvaló viselkedésük- nak állandó letelepülési szándék is, az a veszedelem, hogy városunk 40000 lakosságá­ból az eddigi zsidóságához ebből a nem ma­gyar fajtából 2400-nak a letelepedése alkal­mas a város jellegének gyökeres átalakítására. Az itt letelepedett zsidóság minden egyes tagja, tehát még a szopós gyermekek is napi 2 korona készpénz segélyt élveznek. Nem akarok összehasonlítást tenni, hogy sok magyar dolgozó tisztviselő és iparos csa­ládnak nincs meg ez az ellátása, de a mél­tányosság és a körülmények által okozott jogszerűség szempontjából összehasonlítást kell tennem azoknak az állami ellátásával, akik azért ellátatlanok, mert az apjok, fiók, férjük a harctéren vére hullajtásával védi évek óta azt a hazát, amely az árdrágítók eldorádója lett 1 Minden egyes kőrösmezői menekült csa­ládtag kap napi 2 korona készpénz segélyt, ellenben minden egyes hadisegélyben része­sülő családtag kap napi 62 fillér hadisegélyt. Ebből igy bontakozik ki a helyzet: I. , Varga Mihályné egyedülálló szat­mári lakos hadsegélyes kap havi 27 korona 90 fillér segélyt. — Halem Izrael, vagy Alten- baum Amselné menekültek kapnak egyenkint havi 60 korona segélyt. II. Négy családtaggal kap Paliga György- né hadisegélyes havi 87 K 40 fillér hadise­gélyt, ellenben ugyancsak négy családtaggal kap Hanzlich Bachmilné vagy Kranitzer Hersch menekült havi 240—240 K segély. III. Salamon Ignáczné hadisegélyes (szándékosan említünk a sok közül zsidót) öt családtaggal kap 90 K hadisegélyt, ellen­ben Heiferman Haséhkel vagy Schafranek Ja- chiel menekültek ugyancsak öt családtaggal kap­nak 300—300 K segélyt. így sorolhatnám végig és állíthatnám szembe az összes 2400 menekült nem magyar zsidó ellátását a 8000 lélek hadb avonultak visszamaradottjainak ellátásával és végered­ményében kitűnik, hogy a 2400 kőrösmezei nem magyar zsidó menekült ellátása annyiba kerül, mint amennyit a Szatmáron élő 8000 magyar hadisegélyes összes ellátási költsége kitesz. Ha az egyenlő elbánásnak ez az arcul- csapása nem szorítja ökölbe velünk együtt a szatmári zsidó vallásu polgártársaink kezét is, akkor ebben az országban mindent meg lehet tenni! Pedig talán az ellátatlanság minérnü- sége sem tehető egy vonalba, mert az, aki- npk a keresője a harctéren van, az bizton ellátatlan, de ahol a Heiferman Haschkelek és Schofranek Jaehielek itt vannak a család­dal, bizonyára akad egy-két kis üzlet, ami az ellátatlanság mértékét csökkenti. És itt esünk gondolkodóba, hogy talán Szatmáron nem kapták meg a belügyminisz­ter szigorú rendeletét, mely előírja a mene­külteknek olyan szempontból vsló nyilván­tartását, hogy aki dolgozni tud, annak dol­gozni kell ? Ellenőrzi-e hatóságunk azt, hogy ahol a családfő nincs itt, hol van ? Nem-e áll az az eset, hogy a kereső máshol üzle- tezik és a családját magas segéllyel itt tar­tatja ? Feltűnő, hogy ily nagy tömegben senki sem dologképes, pedig látjuk nap-nap után üzletek után futkosni őket, s ilyen viszonyok mellett talán jogos az a kívánság, hogy a mi hatóságunk ellenőrizze őket és ne létesítse-

Next

/
Oldalképek
Tartalom