Szatmári Hírlap, 1917. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám)
1917-04-19 / 16. szám
vallomási ivek, ahül az adózó megadóztatását kívánja. Mindhárom vallomás ugyanazon helyen adandó be. Az adóvallomási ivek nem kézbesitet- nek, hanem a községi elöljáróságnál, vagy a városi adóhivatalnál vehetők át. Nevezett hivatalok kötelesek a vallomási ivek kiállításánál segédkezni, sőt azt kitölteni a fél bemondása alapján, ha azt a fél kiállítani nem tudná. A vallomás adataiért azonban a fél felelős. Hadbavonult helyett, ha nincs megbízottja, az illetékes hivatal fekteti fel a vallomási iveket. A vallomásadásra kötelezettek tartoznak mindazokat az adatokat bevallani, melyek az 1917. évi jövedelemadónak és vagyonadónak, valamint az 1914., 1915. és 1916. évi hadinyereségadónak alapját képezik. Szatmár-Németi, 1917. április 19. _______ Me g1 fogjuk enni...! (*) Ilyen kategórikus, sorsdöntő kijelentést már jó néhányat ismerünk a történelemből. Például, mikor Brennus azt mondta hogy: vae victis! Vagy utticai Cato: ceterum censeo! Meg Julius Caesar: alea jacia est! Vagy, — hogy egy honi specialitást is említsünk, — ilyen az unbedingte Unterwerfung! Mindeme * kijelentések nyomában rettentő dolgok történtek. Akárki meglátja, így lesz most is. Említettük már, hogy Ágoston Péter nagyváradi jogakadémiai tanár, a radikális, a demokrata, a szocialista, a szekularizáló szabadkőmDes könyvet írt a zsidókról. Minket Ágoston Péter könyve nem valami túlságosan érdekel. Először, mert semmi olyat nem ír, amit mi már régen ne tudtunk, láttunk és hirdettünk volna. Másodszor, mert az Ágoston-féle recept szerint a zsidókérdést nem lehet megoldani. Hogy mégis ismételten szólunk a Zsidók Utjá-röl, annak más oka van.. Még két hónapja sincs, hogy Ágoston könyve megjelent s ez a rövid idő mégis elég volt ahhoz, hogy Kárpátoktól Adriáig sikraszálljon ellene — minden zsidó. Azaz nemcsak minden zsidó, hanem minden sza- badkőmives, minden radikális, minden szociáldemokrata és — nohát, ugye természetes ? — Baltazár Dezső magyar főrediházi tag és református „•püspök“. Szegény Ágoston Péter! Ha eddig azt hitte, hogy ő az, aminek rajongói hirdették : nagy tudós, a haladás zászlóvivője, a legkiválóbb magyar elmék egyike, most kiábrándulhat önmagából. Mert most az eddigi rajongók kimondják, hogy ő „sarlatán“, „tudománytalan“, „rosszhiszemű“, „ferdítő“, „elvakult antiszemita. “ Hiába, így múlik el a világ dicsősége. Nagyváradon egy hónap óta bojkottál- ják Ágoston Pétert. Ha látják az utcán, átmennek a túlsó oldalra fáz újabb szállítású galiciaiak bizonyára ki is köpnek), a kávéházból, ahol Ágoston Péter piccolózni szokott, tüntetőén távoznak. „Nagyvárad társadalmi békéje fénekestől felfordult“, Írja az Egyenlőség. Rögtön irt ellene Antal (?) Sándor, „a kiváló iró Nagyváradon, ki egy 50 oldalas füzetben lelkes zsidó szívvel és magyar temperamentummal verte vissza a támadást.“ Harcba szállt vele Székely (?) János nagyváradi újságíró, meg Kecskeméti Cipót dr. a tudós nagyváradi főrabbi. Ez azonban még mind semmi. Megszólalt a zsidóság mellett (no, persze, hogy mellett), Balthazár Dezső református püspök is az Egyenlőség húsvéti számában. Sőt Öméltósága már korábban sem tudta magát türtőztetni. Már március 10-én felajzotta szittya őseitől örökölt iját a püspök főszerkesztése alatt Debrecenben megjelenő „Lelkészegyesület“ az Országos Református Lelkószegyesület hivatalos közlönye s vezetőhelyen elmélkedik „Két szürke felleg“ címen „a magyar közélet terén legutóbb felmerült gondolkozásra késztető két momentumról.“ Az egyik „szürke felleg“, mely a magyar horizontot a közelmúltban elborította — a zürichi nemzetközi kat- holikus kongresszus; a másik az Ágoston Péter könyve. „SZATMÁR HÍRLAP“ Mindezeket a nagy dolgokat az Egyen- löség-b6\ tudjuk meg, amelynek ünnepi számában csak a következő nagyságok párbajoznak Ágoston Péterrel: Blau Lajos dr. az Országos rabbiképzőintózet igazgatója 8 és fél hasábon ; Venetiáner Lajos újpesti főrabbi 6 hasábon; Bernstein Béla nyíregyházai főrabbi 3 hasábon; Mezei Ernő 4 hasábon; Székely Ferenc bankigazgató 3 hasábon; a lap szerkesztője 3 hasábon (utóbbi nagy hozsannát zeng a negyedmillió magyar zsidó katonának, akik a harctéren vérzenek! Úgy éljenek a zsidók) és — nohát ugye természetes, hogy ebből a jerikói lármából nem maradhat ki — Baltazár Dezső református püspök, aki hét hasábos vezércikkel rukkolt ki. — Ugyancsak az Egyenlőségben hangzott el a jelen sorok címeként idézett korszakos mondás. Egész terjedelmében igy:) „ . . . már mosf bejelentjük, hogy meg fogjuk' enni. Ót (t. i. Ágostont) is és a könyvét is.“ Az embernek kedve volna mosolyogni e spanyol büszkeségen és zsidó elbizakodottságon. De a hely, ahonnan elhangzottak e szavak, s a személyek, akik kimondták, — szinte, félelmessé teszik a fenyegetést. Szegény Ágoston Péterre rossz idők következnek. Hiába járt máris Canossát, hiába irt a Világba egy kérő, ső,t könyörgő hangú levelet. Nincs kegyelem; Ágoston Péternek vége. Aki ezt nem akarja hinni, gondoljon lstóczyra, Ver- hovayra, Zimándyra, Egánra és a többiekre. Az Egyenlőség világtörténelmi példákra is tud hivatkozni: Ramzeszre, Nebukodonozorra, Ámánra, Tituszra és mint legujabbra — a muszka cárra. Nem tudjuk, igaz-e még a régi mondás, hogy aki a pápába harap, az belehal. De hogy az, aki főleg mostanában, Magyarországon a zsidót bántja, elveszett ember, az bizonyos. Mi, akik érdektelen szemlélők vagyunk ez egyenlőtlen viaskodásnál, megdöbbenünk ekkora faji, vagy vallási — vagy nem is tudjuk minek nevezni — öntudat és összetartás láttára és tisztelettel vegyes félelemmel emelünk kalapot előtte. És szomorú rezigná- cióval tesszük fel a kérdést: mi lenne az Ágoston Péter ellenségeiből, és a mi összes ellenségeinkből, ha bennünk, katholikus, keresztény magyarokban csak legalább az ezredrésze lenne meg ennek az öntudatnak, szervezettségnek, tettrekószségnek ? 1 Csütörtöki levél. 1917. április 19. E heti levelemért két okból is be fogják verni a fejemet. Először, mert antiszemita irányzatot olvasnak ki belőle, másodszor, mert a menekültekről nem rokonszenves szempontokból irok. Az antiszemitizmus vádja ellen nem is védekezem, csak minősítést kérek és pedig teljesen azon az alapon, mint azt a páholyok elismert tudósa, Ágoston Péter „A zsidók útja“ cimü müvében kifejtette. Szó szerint: „A zsidókérdés, mely most a háború alatt kiéleződött és mindjobban kiéleződik, nemis a harctéren levő és harcoló zsidók kérdése, hanem azoké a zsidóké, akik a maguk erkölcsi gyatraságát a harcoló zsidóknak az erkölcseivel takarják.“ Ebben a levélben az antiszemita tendencia nem azon zsidók ellen irányul, akik nyélvökben, érzéseikben és tetteikben magyarok, akik akartak és tudtak magyarokká lenni, hanem azok ellen a zsidók éllen irányul, akik nyélvökben, érzéseikben és tetteikben idegenek, akiktől sohasem lehet várni, hogy visszataszító faji tulajdonságaikból kivetkőzve valaha is felvegyenek egy szemernyi magyar érzést és gondolkodást, még kevésbbé azt, hogy tetteikkel igazolják a magyarságba történő beolvadási képességüket. Az antiszemitizmusnak ezt a válfaját maguknak a magyar zsidóknak kell érezniük, mert ha a magyarság egyetemére káros íaji összetartozandóság erősebb érzelmeket tud belőlük kiváltani, mint az ő elismerni óhajtott „magyarságuk“, akkor jogossá teszik azt a föltevést, hogy ennek létezése képmutatáson alapszik. 3 Tudom mivel tartozik minden magyar ember azon szerencsétlenek irányában, kiket a háború hullámai idegenbe vetettek, de aki levelemből látni fogja, hogy a kőrösmezői nagy tömegű zsidó menekültek, a hazavédelmében közismert fogyatékosságaik dacára, minő előnyöket élveznek azon gyámolra szorultakkal szemben, akik a „mi véreink“ és akik azért gyámolatlanok, mert a fentartójuk a haza védelmében vérzik, azok meg fogják érteni, hogy ilyen körülmények mellett igy írni kötelesség, nem a zsidóság ellen, de a magyarság mellett! Kőrösmező község és környékének a hivatalos helységnévtár szerint 9700 lakosa van és pedig ruthén, német és magyar anyanyelvű. Mégis a kiürítés folytán városunkba 2400 zsidó menekült jött és csak 20 nem zsidó. Nyilvánvaló ezen zsidóságnak a város felé gravitálása és nyilvánvaló viselkedésük- nak állandó letelepülési szándék is, az a veszedelem, hogy városunk 40000 lakosságából az eddigi zsidóságához ebből a nem magyar fajtából 2400-nak a letelepedése alkalmas a város jellegének gyökeres átalakítására. Az itt letelepedett zsidóság minden egyes tagja, tehát még a szopós gyermekek is napi 2 korona készpénz segélyt élveznek. Nem akarok összehasonlítást tenni, hogy sok magyar dolgozó tisztviselő és iparos családnak nincs meg ez az ellátása, de a méltányosság és a körülmények által okozott jogszerűség szempontjából összehasonlítást kell tennem azoknak az állami ellátásával, akik azért ellátatlanok, mert az apjok, fiók, férjük a harctéren vére hullajtásával védi évek óta azt a hazát, amely az árdrágítók eldorádója lett 1 Minden egyes kőrösmezői menekült családtag kap napi 2 korona készpénz segélyt, ellenben minden egyes hadisegélyben részesülő családtag kap napi 62 fillér hadisegélyt. Ebből igy bontakozik ki a helyzet: I. , Varga Mihályné egyedülálló szatmári lakos hadsegélyes kap havi 27 korona 90 fillér segélyt. — Halem Izrael, vagy Alten- baum Amselné menekültek kapnak egyenkint havi 60 korona segélyt. II. Négy családtaggal kap Paliga György- né hadisegélyes havi 87 K 40 fillér hadisegélyt, ellenben ugyancsak négy családtaggal kap Hanzlich Bachmilné vagy Kranitzer Hersch menekült havi 240—240 K segély. III. Salamon Ignáczné hadisegélyes (szándékosan említünk a sok közül zsidót) öt családtaggal kap 90 K hadisegélyt, ellenben Heiferman Haséhkel vagy Schafranek Ja- chiel menekültek ugyancsak öt családtaggal kapnak 300—300 K segélyt. így sorolhatnám végig és állíthatnám szembe az összes 2400 menekült nem magyar zsidó ellátását a 8000 lélek hadb avonultak visszamaradottjainak ellátásával és végeredményében kitűnik, hogy a 2400 kőrösmezei nem magyar zsidó menekült ellátása annyiba kerül, mint amennyit a Szatmáron élő 8000 magyar hadisegélyes összes ellátási költsége kitesz. Ha az egyenlő elbánásnak ez az arcul- csapása nem szorítja ökölbe velünk együtt a szatmári zsidó vallásu polgártársaink kezét is, akkor ebben az országban mindent meg lehet tenni! Pedig talán az ellátatlanság minérnü- sége sem tehető egy vonalba, mert az, aki- npk a keresője a harctéren van, az bizton ellátatlan, de ahol a Heiferman Haschkelek és Schofranek Jaehielek itt vannak a családdal, bizonyára akad egy-két kis üzlet, ami az ellátatlanság mértékét csökkenti. És itt esünk gondolkodóba, hogy talán Szatmáron nem kapták meg a belügyminiszter szigorú rendeletét, mely előírja a menekülteknek olyan szempontból vsló nyilvántartását, hogy aki dolgozni tud, annak dolgozni kell ? Ellenőrzi-e hatóságunk azt, hogy ahol a családfő nincs itt, hol van ? Nem-e áll az az eset, hogy a kereső máshol üzle- tezik és a családját magas segéllyel itt tartatja ? Feltűnő, hogy ily nagy tömegben senki sem dologképes, pedig látjuk nap-nap után üzletek után futkosni őket, s ilyen viszonyok mellett talán jogos az a kívánság, hogy a mi hatóságunk ellenőrizze őket és ne létesítse-