Szatmári Hírlap, 1917. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám)

1917-02-22 / 8. szám

XXVI. évfolyam. Szaíinár-Németi, 1917. február 22. 8. szám. (HETI SZEMLE) POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAT3 ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre 10 K — í. Félévre — 5 „ — „ Negyedévre — 2 K 50 f. Egyes elém éra 6 fillér. Tanítóknak és kézműiparosoknak egy évre 8 korona. Amerikai Egyesült-Államokba — egész évre 8 dollár. Felelős szerkesztő I3r. TJHL KAROLY. Laptulajdonos A SZATMÄ8 - EGYHAZSSEGYEI IRODALMI KÖR. A kiadóhivatalt illető összes küldemények, pénzek, hir­detések stb. Dr. LnhooHlnazky Bél» kiadó­hivatali főnök címére Hunyadi-utca 13 sx. a. küldendők. Pálytiatl litrd.t*.«lt .gyai.ri kázláa. ■ Iter.B. ----------------- Nyllttór .óra 40 lllér. ----------------­Me gjelenik minden csOtSrtükün. Hová menjünk az igazságért? (+) Úgy kell lenni, bogy nem tudjuk, sőt még nem is sejtjük: milyen iszonyatos örvény sodrában vagyunk. Nincs a tudatunkban, hogy most a félelmetes Isteni Színjáték pokoli köreit járjuk; hogy szóróla­páton vagyunk, hogy tűzben égünk, mert az ocsulól már nem látszott a magja, mert a salak már átjárta az aranyat. Úgy vagyunk a mi jelenünk rettentő méretű vértanuságával, mint­ha, a mi most történik, mindez csak emberi cselekményeknek folyamata volna, a mely kavarog, árad, özön- lik — minden ellenőrzés nélkül. Eszünk­be sem jut, bogy a mint a kosmi- kus világrendben a mi földünk mil­liónyi mérföldek végtelen távlatá­ban rejtőző centrumhoz van kötve széttéphetetlen kapcsokkal a gravi- tatio ereje által: úgy van odapán­tolva az ember és az emberiség az immateriális nehézkedés törvényé­vel az örökkévalósághoz, az elrej­tett, a láthatatlan, az elfelejtett Is­tenhez, a mindenek alpkájához és ómegájához. Christophorus legendája. Irt»: LÉBER JÁNOS. Erősen alkonyodott. Biborszinbe’ játszó sugárkévék szakadtak a földre; megvetették lábukat a látóhatár szóién s mintegy rajtuk csúszott le a nap királyi teste. Még volt benne élet . . . Puha, meleg, nyáresteli élet 1 Halorány-piros sugarai elömlöttek a tájon. Buosucsókot loptak a virágok szirom-ajakára s aranyszinbe vonták a közeli város — Ka- farnaum — tömör, fedetlen házait. Közvetlen a város kapuja mellett — tágas, lűves téren — viháncolva játszott egy csapat gyerek. Egyik élénkebb volt, mint a másik. Kövecset hajigáltak és nagy rival- gással emelték fel vállaikra azt, aki szeren­csésen beletalált az ágasra szegzett fekete célkorongba. Csak. egy fiú volt hallgatag — szinte szomorú . . . Ott ült a kút kőkáváján, amely zsidó szokás szerint a város kapuja előtt épült s pihenésre, hűs italra várta a tikkadt vándort. — Szép, szelíd szeme, amelyben az ártatlanság tiszta kék ege tükröződött, bele­mélyedt a messzi távolokba s két pici kezére hajtva szőkefürtös fejecskéjét — elgondolko­zott ... Mintha csak valakire várakozott volna... Egyszerre megélénkül az arca. Felkapja fajét. Leugrik a kút párkányzatáról. Gyors mozdulattal leporolja fehér tunikáját é# úgy magában, befelé mormolja: — A Mester jön ... Mikor Dante ott járt az Inferno végtelenségbe sülyedő körein, az iszonyatok döbbenetében, ez a két kérdés zúgott benne minden lé­pésnél : — Miért, mi okból van ez? — Mi a célja mind ennek? Oh, ezt tudni kell! Ha az élet lendülő, evoés hymnusában felnyög a jaj és pattanó virágbimbók mellett verejtékes vonaglásban megjelenik a haldoklás, bomlás, pusztulás; a szépség mellett az ocsmány, a torz, a rút — hát honnan ez? Egy lehet-e a szülője mindkettőnek? Es Dante a borzalom minden körének meg­fejti az okát: a testiség, a pénzvásy, a hitetlenség, csábítás, kufárkodás, rablás, árulás, a bűn. De a szörnyűségek ez irtózatos körei miért nem semmisülnek meg, mi a rendeltetésük? ... És megint felel a mélységeket megjáró: az igazi életért. Hogy tudja mindenki: nincs élet csak a megnyilatkozott Bölcse- ség akaratának utján. Nem a tanu­lásból szerzett bölcseségre van szük­ség, de az ártatlanságból, a Betle­hemből, a Kálváriáról valóra. Csak ott nőhetnek a carlylei A Mester .. I — Hogy kigyult egyszerre az arca ! Menoyi élet, rajongás költözött az előbb még bánatosan borongó szemébe . . 1 Hogy feszült a keble . . . Hogy vert benne a parányi szív . . ! A Mester . . ! Látta már . . . Nem is egyszer. Több­ször. Imádságos csodálattal tekintett fel min­dig reá! Lágy pirosság ült ki az arcára; reszketett a gyönyörűségtől, ha néha néha rájavetette jóságos szemeit .. — a Mester. És a Mester jött. Közelebb . . , mindig közelebb. Mellette egy piros túnikás, halvány- arcú ifjú lépdelt. — Szent János. Halkan, bizalmasan beszélgettek . . . Nyomukban a többi tanítvány. Ezek is beszélgettek. Más témáról külön körben. He­ves, néha szinte erőszakos taglejtések kísére­tében vitatkoztak : ki nagyobb közülök, ki ér a legtöbbet . . ? Ki jut majd legmagasabb polcra a Mester országában ? Megcsillanva ült ki szemükbe a vita tüze. Elvakitó belső láz égett az arcukon s észre sem vették, hogy a Mester hátra-hátra fordul s szerelmes szá­nakozással, bánatosan tekint le reájuk . . . Megérkeztek a kúthoz. János sietve tö­rölte le a kőkút poros párkányzatát. Leültette a Mestert, mig ő maga lejebb telepedve imádattal kaposolta szemeit az Úr szomorú arcába. — Fiacskáim, — szólalt meg a Mester — a sátán már megkívánt benneteket. Miért vitatkoztatok az úton? Szégyenpir futotta el a tanítványok ar­hősök, a martyrologium szentjei, a kik megtestesítői az örök Akarat nagy elvének: hogy az élet hősisóg, derókség, áldozatosság, igazság, sze­retet. A mi íróinknak, a kik most csakugyan benne élnek Dante iszo­nyatosan nagyszerű visióiban, váj­jon nem kellene-e rámutatniok a jelen szörnyűségeinek okára: a re- naissance-ból a mának monstrumá­vá megnőtt materialisinusra? És ta- nitaniok arra, hogy a jövő akkor lesz életté, ha annak törvénye nem az önző individualitás, de az evan­gélium hőssé nevelő parancsa: ve­szítsd el tenmagad, hogy megtalálj mindent: erezd az életközösséget másokkal és öntsd beléjük is a sző­lőtőhöz való odaforradás szükséges­ségét ? Az írókról beszélek, mert ők az eljövendőnek seismographjai, ben- nök a próféta, a vates intuitiója él. Mert az igaziak csakugyan ilyenek. Azok a magyarázatok nem so­kat jelentenek, a melyeket diploma­ták, politikusok, a tőke fejedelmei adnak okul a világháború megma­gyarázására. E materiális talajból cát. Érezték a mester szavaiból kicsengő bá­natot s földresütött szemekkel állottak előtte. A Mester újból beszólni kezdett: — Fiacskáim, miért vagytok egymás lelke rontására? Miért tápláltok szivetekben sátáni magot — a nagyravágyás magvát? — A ki közületek első akar lenni, legyen az utolsó közöttetek. A nagyravágyás csak jégre visz és aki elsőnek ér be, elsőnek lép arra s leszakad a vizek mélyeégóbe. Fiacskáim, sze­ressétek egymást, mert akik egymást szere­tik, kerülik a vitát s igyekeznek maguknál előbbre tenni azt, akit szeretnek 1 — Mester! — sirt fel Péter zokogva s bűnbánóan odabukott a Jézus lábaihoz. Megcsókolta az úttól poros saruszijját s me­leg könnye végigömlött a talpazat hideg kövén. Mély megilletődóisel, kis hibájuk nehéz tudatában járultak elébe a többiek is és köny- nyeikkel vezekeltek hiuságes vitájukért. Most már látták, érezték, hogy mindannyian ki­csinyek, parányok, semmik — és bűnösök. A Mester meg csak nézte . . . nézte őket. Isteni szeretőiének melegsége fénylett a szemében. Lehajolt Péterhez. Felemelte, odavonta magához a párkányzatra s lágy susogással szólott: — Szegények lesztek és kicsinyek mind a világ szemében. Megaláztattok, töldresuj- tattok és mint az érett gabona megőröltettsk — az én nevemért. Elhallgatott. Szeme megakadt a fehér- tunikás, szőke kis fiun, aki csak távolról né­zett vágyóan feléjük. Jóságo« aroa elborult,

Next

/
Oldalképek
Tartalom