Szatmári Hírlap, 1917. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám)

1917-01-06 / 1. szám

2 (Ionokkal megáldott nép a magyar. Egy világégésnek mindent megvi­lágító tüze kelleti ahhoz, hogy ezt meglássa. Mi már azelőtt is ismertük és jogos büszkeséggel emlegettük ma­gyar fajunknak kiváló értékeit. Csak ugv tarthatta fenn magát ez a maroknjd nép itt, Európa szivé­ben, a népvándorlások útvonalában, hogy az isteni Gondviselés a faji képességek gazdag adományozásá­val egyenlítette ki azt, amit szám­beli arányokban megtagadott tőle. A mostani háború ismét, ki tudná, már hányadikszor az ezer­éves múlt folyamán, — nemzeti lé­tében fenyegette a magyarságot. De miként a múltban, úgy most is meg tudott küzdeni e nemzet a létét fe­nyegető veszedelmekkel, győzelme­sen megállotta helyét az alvilági erők mostani kavarodásában — épen az ő faji kiválóságával. Naiv optimizmus s a történelem tanulságainak félreismerése lenne, ha valaki a jelenlegi háborúban utolsóját látná a magyarság léte ellen irányuló támadásoknak. Nem az utolsó. Bizonyosak lehetünk ab­ban, hogy rövidebb vagy hosszabb idő múltával újabb fergeteg vonul fel nemzeti fejlődésünk egén. Ha a háborús lehetőségeket ki is kap­csoljuk számitásunkból, — ami túl­zott optimizmus volna, — földrajzi elhelyezkedésünk, számbeli kicsiny­ségünk főleg pedig beékeltségünk ellenséges indulatu nemzetiségek közé elóg sebezhető pontot hagy a magyarság testén és mindig csábitó alkalmul kinálkozik az ellenünk irányuló aknamunkának. Ezért, mint a mulban, úgy a jövőben is egyedül az erőinket megsokszorozó értékes faji tulajdonságok biztosíthatják fennmaradásunkat. Aki tehát szerető együttérzéssel azonosítja magát a nemzet sorsával, aki a magyarság életét, fennmara­Mintha Ágnes hangját hallotta volna — fölnéz. Es lát messze a ragyogó fényességben egy alakot, egy férfi alakját. JEs ránéz a férfi. Valami van a tekintetében, ami végte­lenül ismerősnek tetszik Nieisnek. Es mégis azt hiszi — sohasem látta őt. Idegenül vizs­gálja a férfi arcát. Es amint tovább nézi, mintha elváltoz­nék az az arc — és mégis ugyanaz marad. Most, már tudja, honnan ismeri azt az arcot — Ágnes area az. Ágnes arca az ... és kis fiának az arca az . . vés ősz édesanyjának az arca. És annyi más arc egyben, amelyeket Niels valamikor valahol az uicákon látott, nyomorúságos csúnya arcok, alázatos arcok, amelyek mellett ő kevólyen, gyorsan haladt tova, látni azt, ami szép, fiatal, tetszetős . . . Es egyszerre fölismeri Niels a férfi egész alakját, tudja már hol látta őt. Ott lent a dél egyik napfényben ra­gyogó márványpalotás utcáján. Boldogan, könnyű szívvel haladt Niels tova, föl a ma­gaslat felé, ahonnan messze belátni a föld leggyönyörüségesebb országának tájait. De egy kis templom bejáratánál koldus jött elé, aki előbb ott pihent a templom lépcsőjén. Es a koldus kinyujtá alamizsnáért egyik kezét, amely egészen tGe volt sebekkel. Niels megundorodva tovább sietett. De a koldus követte őt kérve, könyörögve. Niels dását a magáénak, sőt a magáénál előbbrevalónak tartja — és mi ezt feltételezzük minden becsületes ma­gyar emberről, — annak szent kö­telessége e faji értékek romlatlan ép­ségén féltő gondossággal őrködni és elszántan felvenni a harcot mind­azok ellen, akik mételyező szán­dékkal közelednek a magyarság leikéhez. Ez a gondos őrködés nem lesz felesleges. Éles megfigyelők már a háborút megelőző években nem egy aggasztó tünetet állapítottak meg. Azok az apró férgek, amelyek a hajlithatatlan tölgyetlassankint meg- őrlik, a magyarság életfájában is megkezdték titkos őrlő munkáju­kat. Évek óta dolgozik egy hatalmas és nagyon agilis szervezet azon, hogy népünk szivéből kiölje a ha­zafias érzést s helyébe a nemzet­köziséget plántálja. Van Társadalom- tudományi Társaságunk, van Nyu­gatunk, van egy hatalmas titkos társulatunk, amelyek a tudomány és irodalom fegyvereivel dolgoznak a magyar fajiság kigúnyolásán, tá­madják a nemzeti politikát és min­den eszközzel rombolják a keresz­tény erkölcs falait. Van nem is egy újságunk, amejyek a hazafiság sza­vát csak akkor Írják le, ha gúnyt űznek belőle, az emberi természet legalantasabb ösztönei számára sza­bad érvényesülést sürgetnek és a nemzeti társadalom alapját, a csalá­dot ki akarják vetkőztetni nemzet­nevelő tisztaságából. A tervszerűen folytatott metélyező munkának már mutatkoznak a gyümölcsei. E tünetek teljesen elegendők ahhoz, hogy gondolkodóba ejtsenek és munkára serkentsenek minden igaz magyart. Itt nincs helye a této­vázásnak. Mi zászlainkra Írjuk az izzó hazafias érzés s a keresztény erkölcs elszánt védelmét. Aki sze­reti magyar faját, az álljon mellénk. „SZATMÁRI HÍRLAP** meggyorsította lépteit. Most a koldus kiál­tozni kezdett utána, minden szentekre kérve őt. De Niels csak még inkább sietett és nem engedett szivének keménysége. Ekkor néhány lépésre Nielstől megál­lóit a koldus és nem követte őt tovább. De valaki hihetetlenül lágy, szomorú hangon mondta : Aki nem könyörül a szegényen, ahhoz az Ur sem lesz könyörületes. Ott délen történt ez egy ragyogó, nap­sugaras órában. És most ott áll a koldus abban a fé­nyességben, amely minden napfénynél ra­gyogóbb, fényesebb. És Niels emlékezik az ő könyörtelen keményszivüségére és lehajtja fejét. És ebben a pillanatban úgy tetszik neki, mintha nem gondolhatna már annyi jót magáról, egyszerre olyan keveset érőnek látja az egész életét; mintha nyomorúságo­sán keveset ért volna el, ő, aki azt hitte, sok az, amit elért; hogy az a szinaranyból valónak látszó serleg, amelyet ajkához emelt csak otromba korcsmái hitványság volt meg­aranyozva a mámor aranyával. És az az előbbi hang megint suttogja a fülébe: Szegény, szegény gyermek, szegény, esztelen, tévelygő gyermek I Mit kerestél, amid már meg nem lett volna, mit akartál megnyerni, amit ol ne játszottál volna ? Szatmár-Németi 1917. ianuár 6. Hajnallik. Csodák napja volt a koro­názásé. Egy kis domb rögei lélekzettek föl és kiárasztották bűvös tartalmukat.. Egy domb rögei, a melyet lángok tüzében lelkesedő tu­ráni szív gondolt ol még Ázsia térés síkjain. Hogy dombot domboljanak a vezérnek messzi rónák földjének mindenünnen elhozott rögei­ből ; hadd érezze a pajzsra emelt vezér ott a megrakott dombon, hogy az egész hazának földje van alatta, az egész hazáé, a melyet védenie kell villanó karjának erejével Ez a turáni sziv-elgongoita domb most ott a budai Vár Szent György-terón ugyanezt mondja, de még mást is. Rései utódok föléreznek, mintha messzi időkből iikeik kaczagánya libbenne előttük. A hét vezérek idejéből, az Árpádok korából el Hollós Mátyáson át a a kurucz álmok osatadalos szabadságharcaiu keresztül a legutolsóig. A Szent György-téren dombbá dombolt rögök, e szent rögök, e vérrel pirosló rögök ezeréves Magyarország­ról beszélnek, ezeréves magyarok dicsőségé­ről, szabadságáról, áldozatáról, hősisógéről. S a mint jöttek Pusztaszerről, túl a Dunáról, a Kárpátok ormáról, Rákóczi váraiból, Erdély völgyeiből föl a budai Várba, hogy dombbá nőjjeuek az uj király koronázására — szerte e hazában megmozdultak a magyar szivek. És most, azt gondoljuk, hogy raagóbresztettók az ezeréves magyar lelket, a melynek beosü letben, tisztességben, kemény öldü harczra- kószséggel, a haza rajongó szeretőiében ki kell irtania a korrupciót, mételyt, pánzimá- dást, bitványságot, mámoros dekadenciát, e fajunkat s a kereszténységet aláásó akoázó- kat a keresztes három halom megszentelt országából, hogy az uj ezerév a hazaszere­tetnek, az ősi magyar, erényeknek önzetlen harczoeait tegye úrrá Árpád örökében. A nagybankok tőkeemelés«. A hosz- szura nyúlt háborúnak egyik jellemző tünete, hogy nagybankjaink ogyrnás után emelik alaptőkéjüket. Van közöttük olyan is, amelyik ezen a téren már a másodvirágzásig is elju­tott. Nem akarjuk most azt kiélezni, hogy milyen visszakövetkeztóst enged meg ez a vagyonszaporulat a bankok élelmiszerüzleteire. Azt sem szándékozunk feszegetni, hogy eme tőkeemeléseknél mennyiben volt mérvadó szempont a jövedelem eltitkolása ás igy a hadiadó lehető leszorítása. Minderről a kóp- viselőházban és egy pár szókimondó fővárosi lapban elég szó esett. Mi ennek az erőgya­rapodásnak különös jelentőségét abban lát­juk, hogy ez csak még jobban meg fogja erősíteni nagy pénzintézeteinknek irányitó befolyását nemzeti közéletünkre. Pedig ez a befolyás már eddig is tulságásan nagy volt. A háború előtt is fájón éreztük, hogy a „bankokrácia“ keze nagyon messzire ér és Tied volt a boldogság, a szerencse, csak meg tudtad volna tartani, tied volt az ólet, csak meg tudtad volna őrizni. És az életet elpazaroltad, a boldogságot eldobtad magad­tól, mint gyermek, aki nem ismeri a kezébe került drágaság értékét. Egy szegény, szegény gyermek, egy szegény megtóvedt gyermek I S egyszerre valami nagy megindultsá- got, ellágyulást érez Niels a szivében. Most csak arra vágyik, hogy újra kezdhesse, hogy mindent másként tehessen, jobban. Mintha összetört volna előbbi kemény énje és egy uj, ismeretlen lélek kelne életre benne. Es arora borul Niels és zokog mélysé­ges, nehéz zokogásával összetört lelkének. És fölkiált könyörögve : „Bocsáss meg Uram, könyörülj rajtam és bocsáss meg nekem 1“ Bocsáss meg Ágnes és könyörögj érettem 1 És visszhangra lel kiáltása, előbb csak egyetlen hang, aztán sokan, ezerek és mil­liók ismétlik esdeklő szavát : „Kegyelmezz Uram, Krisztus kegyel­mezz, Uram irgalmazz!“ — — Es alázatos örömmel szivében érzi, hogy mentve van, hogy kegyelmet nyert. Átadva magát annak az őt át meg átjáró, fájó fehér fény hatalmának, messze, tova vonzatva az örök nap felé, Jézus szivére.

Next

/
Oldalképek
Tartalom