Szatmári Hírlap, 1916. január-június (25. évfolyam, 1-51. szám)
1916-03-15 / 21. szám
XXV. évfolyam. Szatmáp-Németi, 1916. márezius 15. 21. sscáim. SiC)Tt. 4' A / /Cr /.o ^4 ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Negyedévre — 2 K 50 f. Egyes szám ára 6 fillér. Tanítóknak és kézműiparosoknak egy évre 8 korona Amerikai Egyesült-Államokba — egész évre 3 dollár Egész évre 10 K — l. Félévre — 5 , — , Felelős szerkesztő : bodnAr Gáspár, Laptulajdonos A SZATMÁR - EGYHÁZMEGYEI IRODALMI KÖR. A kiadóhivatalt illető összes küldemények, pénzek, hirdetések stb. Pintér József kiadóhivatali főnök czimére Egyházra. Alapítványi Pénztár küldendők. Pályázati hirdetések egyszeri közlése 8 korona ----------------- Nyilttér sora 40 fillér. ----------------Me gjelenik minden héten kétszer: szerdán és vasárnap. Márczius tizenötödike a magyar nemzet életében évtizedeken át nemcsak egy ünnepnap számba ment. Történelmének, folyton tartó szabadság—küzdelmének átélése, múltjának, jelenének és jövendőjének átélése volt. Tehát ezer észtén-, dőnek ünnepe. E napon kibuggyant mindig a nemzet érzésének, büszke tudatának, önönmaga erejének üde forrása. Újra szenvedett, újra lelkesedett, remélt, feltámadt és készült. Voltak kisebb ideig tartó idők a nemzet életében, mikor ezek az átélések, infuicziók, lelkierő források meggyengültek még e napon is. Ezeket a gyöngyöket a salak, az anyagiaknak túltengő értékelése, a tespedésnek, hosszú nyugalomnak lomhaságai leszorították a telkeknek mélységeibe. Erős rétegek takarták, nyomták a nemzet ideális érzéseit. De, hogy el nem pusztíthatták, hogy állandóan le nem köthették : — történeti valóság. Emlékezzünk csak arra az időre, mikor a márczius 15-ikét meggyen- gitendő : az országnak nemzeti ünnepkép az április 11-ikét ajándékozták . . . A nemzeti érzéseknek forrásai újra megnyíltak. Jobban, mint valaha. Egyszerre visszakaptamárc.l5-ike tartalmának bőségét, erejét és össze- sürösödött összetételeit. Mert a márczius 15-ike nem egy nap. Nem egy eszmének napja a nemzet életében. Mint az olimpusi napokon összegyűlt az egész hellén nép és lelkében vitte az Olimpus lábaihoz dicső múltját, borongós jelenét és remélt jövő nagyságát s addig volt nagy, míg ez tette : úgy a magyar márczius 15-én is felgyűlt a nemzeti lélek, hogy fényszóróként bevilágítson a múltba, még láthatóbbá tegye a jelent és megnyissa a jövendőnek ajtaját A magyar máiezius 15-ike a nemzet tanítója volt mindig. Legtöbbször eszményeknek, példáknak idézésével tanította a nemzetet. Táplálta és sejtelemmel készítette a jövendőre. E nap főleg a magyar ifjúságnak kiképző mestere volt. Ánnak nagy oktatása, hogy egyes embereknek a természet törvényei szerint meg kell balniok. De a nemzetnek élnie kell. A távozók, a fehér hóval takart fejű polgárai e hazának elmennek a hantok alá, de a kezükben égő fáklyát, a nemzeti élet folytatását oda nyújtják az ifjú nemzedéknek. Minden attól függ, hogy átveszik-e ezt a fáklyát és égő fényüket fentartják-e? A mi önvédelmi harczunk bizonyítja, hogy igenis ebben e világháborúban élő nemzedék átvette a nemzeti életnek, szabadságnak, büszke öntudatának fáklyáját. Átvették azok, akiknek már feje őszbecsavarodott. Átvette a lelkes p°lgá,rság is. Békés családot, tűzhelyet, zöldülő vetéseket hagytak itt, hogy önvédelmi har- czunkat a dicsőséges, győzelem befejezéséhez vezessék. Átvették a java, viruló férfi korban élők, hogy a czél karjaikat a haza védelmére emeljék. És ott vannak velük a magyar nemzet ifjai. A nemzetnek most fakadt virágai. A Szondy apródok utódai. A mohácsi vérmezőn elesett diákok seregi. A 48-as ifjaknak képviselői. A múlt szabadságbarczunk- ba iskolákból csataterekre siető tanulók . . . Oh, nagyobb most nekünk a Az öreg negyvennyolczas búcsúzik... — A Szatmári Hírlap eredeti tározója — Irta : MESTER. Fólszázadon túl táplálkozott a nagy időknek leikéből és legendás, csudával határos tetteiből. Mintha újra átélné naponként a szent valóságot, melynek nemcsak tanúja, hanem részese is volt. Ott volt Budaváránál. Meghágta azokat a lépcsőket,* melyeken keresztül, a magyar zászlót Budavár ormára tűzte a hős honvéd kéz, hogy magyar napsugár fürödjön meg piros, fehér és zöld színeiben. Mikor beszélni kezdett a nagy időkről, a nagy időknek legnagyobb tetteiről: szinte átszellemült. Szemében tűz villogott, homlokát a dicsőségnek fénye övezte . . . Mindenki ^hallgatta; apraja, nagyja, mintha szent igék peregnének drága gyöngyökként ajkairól. Úgy hallgatta apraja — nagyja . . . Mert tudták, hogy nem mesél, de történetet, mond beszél, melynek részese volt. Tanúja volt, élő szemeivel látó, szivével érző és rendíthetetlen akaratával cselekvő tagja . . . De hát bizony, Cserebogár, sárga cserebogár, ez az idő, nagyon eljár. Fólszázadon keresztül mondogatta . . . — Gyerekek, tudjátok meg, sose lesz többé magyar földön ilyen nagy idő. Legendás, csudás idő. — Az ilyen idő csak egyszer adatik. A szent szabadság ideje. Csak nekünk adatott . . ez az idő . . . És igy, ahogyan mondogatta, könnyes szemmel mondogatta . . észre sem vette, hogy nincs már hajának egyetlen fekete szála sem, s övéig lenyúlik szép, hófehér szakála. És ha beszól, elfogja az érzés. Nem tud mocczanni az ajka. Egy hang, ami nem sok, annyi se kélhet rajta. Pedig még mindig beszélni szeretne . . . Most, legkivált most szeretne beszélni. Hiszen unokák veszik körül. Szép két serdülő fiú és leányka. De hát feje felett átment már a zimankós idő. Ez a vén sas szörnyen megrugdosta. Az élete jól télre jár. Az aggság lépcsőit járdalja s ha hallja, hogy itt is, ott is nagy idők tanúja hullott éretten a nemzet fájáról . . megcsillant öreg szemében a könny. Letörli ránczos kezeivel szeme csillogását és mondja, mondogatja: — Egymásután megyünk mindannyian. Nem lesz tanú. Nem lesz, aki beszéljen . . . nektek ... a soha vissza nem térő nagy időkről. Mintha féltené e még nagyobb időtől. — * Es csakugyan jöttek a nagy idők. A vén sas reszketve, de szinte megifjodva várja, lesi a harcztéri híreket. A szeme már nem látja a betűket. Unokái veszik körül. Olvassák, beszélik újra a hős honvédek tetteit, a magyar dicsőségnek ragyogásit. S az agg harczos ajkán feltámadnak a vezénylő szavak. Karjai emelkednek, mintha ő is vágni, szúrni, aprítani akarna . . . Áz unokák megsimogatják ősz szaká- lát és mondják, mondogatják : — Ugy-e nagyapuka, feltámadnak a hősök, a nagy idők tanúi. Újra magyar — a magyar és a világ csodálattal bámulja . . . — De mi is megyünk I szól szinte piruló arcczal árulván el a titkot, a másik unoka. A tizennyolcz évesek is mennek, hogy szabadságért harczoljunk. Az agg negyvennyolczas csak nézett, nézett, hol az unokákra, hol az apjukra. — Mentek ? mormolá s reszkető kezét bucsuzásra nyújtja. — Már holnap . . . megyünk, szólott a másik unoka . . . * És az unokák, a fiuk csakugyan elmentek. Az öreg büszke volt reájuk. Csak sasokat nemzenek sasok. — így volt ez, a nagy időben is. Ifjak, férfiak, még az öregek is mentek. Mindnyájunknak el kellett menni . . . Most is igy van. De most győznünk kell . . az máskép nem lehet: nyugtatgatja lelkét az öreg. ... Az öreg tél pedig elhozta a Kaszást és az öreg negyvennyolczast meg elvitte. Nem a harcztérre . . a nyugodalom és béke hazájába . . . Szép csendesen elaludt. Utolsó szava, bucsuzása : Győznötök kell!! . .
