Szatmári Hírlap, 1916. január-június (25. évfolyam, 1-51. szám)
1916-01-23 / 6. szám
XXV. évfolyam. S^atmáp-Németi, 1916, január 23. // / y A / f' l-fÁ i - y , 6. szám. 'ír, i (HETI SZEMLE) POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP ELŐFIZETÉSI AKAR: Negyedévre — 2 K 50 f. Egyes szám ára 6 fillér. Egész évre 10 K — f. Félévre — 5 , — , Tanítóknak és kézműiparosoknak egy évre 8 korona Amerikai Egyesült-Államokba — egész évre 3 dollár Felelős szerkesztő : BODNÁR GÁSPÁR. Laptniajdonos A SZATMÁR-EGYHÁZMEGYEI IRODALMI KÖR. A kiadóhivatalt illető összes küldemények, pénzek, hirdetések etb. Pintér JTósessef kiadóhivatali főnök czimére Egyházm. Alapítványi Pénztár küldendők, pályázati hirdetések egyszeri közlése 5 korona ----------------- Nyilttár sora 40 fillér. -----------------Me gjelenik minden héten kétszer: szerdán és vasárnap. Kibérlik némelyek a harcztéri vitézséget. És tisztességes, a nemzet által nyújtott segély daczára kilincselnek, szidják az „urak“-at, a kik itthon henyélnek, a kanapékon szivaroznak. Mig a nép fiai, (persze az ő katonájuk) véreznek a harcztéren; itthonmara- dottjaikat pedig hagyjuk koplalni. Persze őket, a kik pedig koplalni nem koplalnak, csak a dolgot, a munkát kerülik. Veszedelmes tünete ez a jelenség a háborús időnek. Tipus, melynek alakjait világért sem szabad azonban összetéveszteni azokkal, a kik a nemzet segélye mellett is igazán rászorulnak a társadalomnak és a jó lelkeknek támogatására. De a jogtalanul sipákoló alakokkal mindenesetre számolnia kell a társadalomnak és sajtónak egyaránt. A magyar sajtó pálmakoszoruba köti a nép fiainak hősi tetteit és neveit. Meghajtja fejét előttük. Betűkbe öltözteti azt a világraszóló vitézséget, amivel a magyar katona bámulatba ejti még az ellenséget is. De annak a gondolatnak legkisebb jottáját is irtania kötelessége: mintha csak a nép fiai véreznének a harczi mezőkön. Mintha az „urak“ nem vennék ki bőségesen részüket a rettenetes véráldozaíokból. Mintha az „uraknak“ tűzhelyeire be nem. költözött volna a büszke nemzeti gyász; mintha ott nem lennének megsebzett szivek és könybeborult szemek. Aggódó és reménykedő édes anyák. Üldözni és büntetni kell azokat tehát, a kik sipákolják a kibérelt harczi vitézséget, mintha egyes egyedül csak az ő „katonájukhoz“ fűződnék az áldozat, a mit a nemzet egyeteme hoz ma a dicsőséges győzelemért. A hivatalos megállapitás is észrevette már ezt a veszedelmes tünetet, amelynek forrása a dologkerülés. Azt mondotta csak pár héttel ennek előtte ez a megállapodás, hogy sokan vannak olyanok, a kik a hadisegély mellett áfiandó, akutt dologkerülők lettek. És azzal fenyegette meg őket, hogy elvesztik hadisegélyüket. A hivatalos megállapítást a társadalom maga is észleli. Napról-napra találkozhatunk ilyen alakokkal, a kiknek állandóan arról szól a nótájuk, hogy éheznek. És ha munkára szólítod fel őket? Büszkén arra hivatkoznak, hogy az ő férjük a harczmezőn vérzik. Nekik pedig privilégiumuk a munkát- lanság. Mikor ezt a tünetet leszögezzük itt: félre ne értessünk. A kinek nem inge, ne vegye magára. Ismételve hangsúlyozzuk, hogy éles különbséget teszünk azok között, a kik a segedelemre valójában rászorulnak. És ilyenek nagy számban vannak. De épen ezeknek érdekében tárjuk fel a kibérlők alakjait, a kiket soha se lehet kielégíteni. A kiknek soha se lesz elég az „uraktólkilincselt adomány. S a kik a gorombaságig tudnak menni, ha telhetetlenségüket ki nem birod elégiteni. A Mi lesz holnap ? Mit hoz egy felébredés és mit hozhat egy alkony ? Ki tudná azt megmondani ? A lelkek feszültek. Mindenki vár valamit. Talán ma, talán holnap, de valaminek történnie kell. Ez a feszültség az emberek belvilágának hullámvonala, a mely az itthon élő társadalom külső arczu- latán, izgókonyságán, bészódének tartalmán is kifejezést nyer. Ellenségeink legkisebbike rakja dicső hadseregünk lábai elé a fegyvert. De vájjon a megmozdult, a felbőszült, a vad A kis árva anyja. Irta: BODNÁR GÁSPÁR. Az óra mutatója vakmerő sebességgel halad. A násznép gyülekezik. Mindjárt indulni kell — esküvőre. Az asszonyok sietve végzik a menyasz- szonyi ruhán az utolsó, szükséges igazításokat, mert gyakran be-bekiált egy-egy türelmetlen vőfi: — Induljunk I Az örömapa pedig ott tipeg-topog a hosszú fehér asztal körül. Aztán ő is kinéz. Meghúzódik egv ablakmélyedésnól. És azon veszi észre magát, hogy szemei megtelnek könnyel.! Milyen könnyű mondani: — Induljunk ! És milyen nehéz azt megcselekedni. — Nincs anyja 1 Meghalt! Oh ha élne ! Bogdányi Márton uram leikéből szakadtak ezek a mély sóhajtások. Férfi korának derekában volt, mikor élete társát eltemette. Két leányával maradt. Anna virágzó hajadon volt, Mariska bölcsőben szendergett még. A házvezetós gondja Anna vállára szakadt. És árva lett a kis árva anyja. Legszebb kora nehéz gondokban telt el. Egész életét Mariskának nevelésére és apja ura vigasztalásának szentelte. Mikor aztán a kis Mariska szép haja- donná fejlődött, ő — bizony eljár az idő — a vén leányok sorába került. — Apám, készen vagyunk. — Mariska szelid hangja szólott. A vén leány meg gyöngéden karon fogta apja urát és észrevette, hogy az öreg sir. — Apám-uram sir? Bogdányi uram némán omlott leánya keblére, alig tudott szóhoz jutni. — Köszönöm . . édes Annám, amit e leányért cselekedtél. A kis árva anyja . . . voltál. Az voltál. A menyasszony is ott állott kisirt szemekkel. Majd letérdelt apja elé. Az öreg ál- dólag terjeszti felé karjait, aztán reámutat a vén leányra. A kis árva anyjára .. . — Köszönjük meg neki — mormolá ajka. A két árva egymás nyakába borul. Oh az elköltözött anyának szelleme meg bizonyára gyönyörködve tekint az égből búcsúzó két gyermekére. * Mariska már az uj tűzhelyen van, távol az apai háztól. Anna meg otthon maradt vén leánynak. Azaz boosánat. Most már nem tanácsos Bogdányi uram előtt azt mondani, hogy az ő Annája vén leány. Még azt se mondja: — A kis árva anyja. — Az én Annám nem vénleány — kezdette mondogatni. Az én Annám még boldog lesz. Elvettük fiatalságát — visszaadjuk neki. Az élet örömeiben nem volt rész- arató. Részeltetjük most. így gondolkozott az öreg. S hogy ne csak gondolat legyen, igyekezett éreztetni, hogy az ő otthon maradt leányának nemcsak éveinek száma, de módossága is megvan. Az a szerény ember, aki eddig soha- nem éreztette módosságát, most mutogatta. Azt akarta, hogy leányát egy becsületes ember boldoggá tegye. Ő meg egy becsületes embert. Anna is vette észre, hogy az ő csendes házuk zajosabbá kezd válni. Gazduram sűrűén mondogatja : — Leányom, ma vendégeink lesznek estére. Négyen-öteD. Jó vacsora legyen. A vén leány hallgatott. De lelkében váltig tűnődött. Téli est volt. A kandallóban vidáman pattogott a tűz. Apa és leánya vacsoráltak. Mikoron pedig Bogdányi uram pipájából már a füstfellegek szállongani kezdettek: Anna hirtelen apja-ura felé fordult; — Édes apám, olyanjXboldog vagyok, mikor igy egyedül vagyunk. — Pedig veszkődnek érted ám többen. — Hát azért hívja őket ide apám- uram ? A vén leány hangja remegett. Tekintete olyan szemrehányó volt, hogy az öreg meghökkent.
