Szatmári Hírlap, 1916. január-június (25. évfolyam, 1-51. szám)
1916-04-23 / 31-32. szám
6 SZATMÁRI HÍRLAP“ Szatmár-Németi 1916. április 23. Az Ekő Magyar Általános Biz- tositó Társaság április 8-án tartotta évi rendes közgyűlését gróf Csekonics Endre titkos tanácsos elnöklete alatt. Az Ormódy Vilmos főrendiházi tag vezérigazgató által előterjesztett igazgatósági jelentés kiemeli, hogy a múlt, második háború üzletév tiszta nyeresége 6.995,923 K 58 fillér. A nyereség tekin télyes volta főleg a tüzbiztositási üzlet múlt évi kedvező kárarányának köszönhető. Hadi- kölcsönre a társaság összesen 57,500.000 K-t jegyzett. Az alapszabály szerű levonások után felosztásra kerülő 3,200.000 koronából a társaság a közgyűlés határozatából 800 korona osztalékot fizet. A közgyűlés az összes indítványokat, a számadásokkal és mérleggel együtt elfogadta és felmentvónyt minden irányban megadta. Az „Első magyar“ 8,000.000 koronát kitevő részvénytőke és ugyanolyan összegű tartaléktőkén kívül 10,638.862.67 koronát kitevő tüzdijtartalókkal rendelkezik, mely utóbbi a társaság saját számlára eső tüzdijbevétel 100°/o-ának felel meg. Ezen a maga nemében páratlanul magas százalékú tüzdijtartalékon kívül a társaság tartalékol az elszámolatlan indirekt üzletekre még külön 1.549.563 90 K-t. A külön tartalék összege 3,468. 818,84 korona, a jégkülön- tartalék 2,000.000 korona, mig az életbiztosítási összegek fedezetére szolgáló díjtartalék 190,347.553.03 koronára rúg. Ezután a vá- lásztásokat ejtették meg. Elnök lett: gr. Csekonics Endre, alelnök: gróf Bánffy György, választmányi tagok: Antal Géza, gróf Bat- tyány István, gróf Bethlen József, gróf Czi- ráky József, Darier Henrik, gróf Erdődy Rudolf, dr. Gaál Jenő, gróf Karátsonyi Jenő, gróf Károlyi Gyula, lovag Schoeller Pál, gróf Széchenyi Pál, Szitányi Géza, Szmrecsányi Jenő, Weisz Manfréd, gróf Wenckheim Dénes és gróf Zichy Aladár. Igazgatóság : Bálában Adolf, Berzeviczy Albert, Gergely Tódor, Hajós József, báró Harkányi Frigyes, Ormódy Vilmos és gróf Zichy János. Felügyelőbizottság : Burchard Bélaváry Konrád, Dibits Adolf, Németh Titusz, báró Radvánszky Géza és báró Üchtritz Zsigmond A közgyűlés után tartott alakuló igazgatósági ülésen báró Harkányi Frigyest az igazgatóság elnökévé, Ormódy Vilmost vezérigazgatóvá és Balaban Adolfot vezérigazgató-helyettessé választották meg. A székely góbé meg az ezredes. Bevonultak az öreg székelyek is Marosvásárhelyre beöltözni immár fiaik példája szerint az angyalbőrbe. Persze hamarosan kimenőt kaptak s egyik öreg góbé beszélgetésbe merült a feleségével az utcza során. Észre se vette ezredesét, nemhogy köszönt volna. Az ezredes odaszól; „Közvitőz, hát nem látja, hogy tiszt megyen erre ?„ „Nem vevón észre,,, feleli az öreg. Az ezredes érvényt akar szerezni a katonai fegyelemnek s azt mondja: Holnap jelenkezzők nálam kihallgatáson, érti ?„ „Értem“, hagyja rá az öreg s köszön úgy, a hogy czivilben szokta. A mikor az ezredes már jó messze járt, hallja, hogy valaki nagy dirrel-durral lohol utána s kiáltozza: „Tiszt ur, tiszt ur!„. Megáll s várja, hogy ki az. Hát az öreg góbé jő lélekszakadva s azt mondja sapkáját szorongatva : „Megbeszéltük az anyjukommal a dolgot, hogy az a kihallgatás nem lehet valami jó, hát biz nem is megyek oda!.“ Persze az ezredes nagyot kaczag s azt mondja: „Jól van. Mehet 1.“ Mossa-e holló a fiát ? „Nagypénteken mossa holló a fiát„ szól egy népdalunk. Ez a népdal azzal a mondával van összefüggésben, mely szerint Jézus, mikor halálra keresték üldözői, már éppen elrejtőzött előlük, midőn a holló észrevette s elkiáltotta magát: „Kár ! Kár !„ Emiatt Jézust megfogták üldözői, ő pedig megátkozta árulásáért a hollót, hogy legyen örökké fekete. A holló akkor veszítette el szép fehér színét s azóta nagypénteken, Jézus halála napján mindig eszébe jutott régi bűne s legalább fiát igyekszik fehérre mosni, de hiába. Persze ez csak monda. Szó sincs arról. Aminthogy a holló nem is mossa soha a fiát. Most máB világ van. A régi boltos rárival a paraszt fiúra ... — Miért nem nálam vásárolsz te gyerek. Máskor ugy-e tudtatok hitelbe vásárolni. — Hát ’iszen nekem nincs hitelem — sandít a gyerek. — Apádról beszélek, gyerek. — Hát nem tudja bácsi, hogy most más világ van. Apám most már pénzért vásárol. A múltkori és mostani husvét. — Mamuka, már itt a husvét. Nemsokára öntözködni fognak. — Itt van, nemsokára eljő — felelt az édesanya. És alig bírta elfojtani zokogását. Besietett a másik szobába. Arczát két tenyerébe temette és ömlöttek könnyei. A zokogást visszafojtotta. A könnyeket elnyomni nem tudta. Ajkán halk suttogás kelt . . . — A múltkori husvétkor még köztünk volt. Az én gyermekeimnek atyjuk volt. Most már nincs itt. Most már árvák az én gyermekeim. És sóhaja messze szállott, a távoli harcztérre. Ott egy sirra szálltak ezek a sóhajok. Talán egyedül álló sirra. Talán nagy, közös sírba. * A husvét csakugyan megérkezett. Az özvegy asszony takarosán felteritette az asztalt. És megérkezett a szentelt pászka is. A pászka kosarat az asztal közepére tette a szomorú asszony. — Istenem, most adj erőt — mondotta lelkében, de nem szavas ajakán. És eljött a legnehezebb perez. — A mull ünnepen még itt volt közöttünk 1 — Milyen büszkén jelölte meg kereszttel. És szelte meg. Néma maradt. De reám öntötte sugárzó tekintetét. És én tudtam, mit jelent. Ilyen elmélyedéssel és emlékezettel halasztotta a pászka megszelését. Pedig a gyermekek már nagyon türelmetlenkedtek. A szegény, fájdalmas anya úgy félt ettől a pillanattól. De tovább nem halaszthatta. Kereszttel jelölte a szenteltet. És megszelte. Áztán kiosztotta gyermekeinek. Szeméből forró, nehéz könnycseppek hullottak. Halálsáppadtan dőlt az ebédlő pamlagjára és úgy látszott, hogy térítőn nyugszik. A gyermekek körülötte. A kis leány simogatja édes anyjának hideg homlokát. Á fiú elmélyedve, hallgatagon áll a szenvedő anya mellett. Kevés idő múlva felébred a szenvedő nő. Feleszmél, ráveti révedező szemeit gyermekeire. Egyszerre összeszedi magát, lélekjelenléte visszatér . . . Átöleli az árvákat . . . — Édes jó gyermekeim 1 l— sóhajtja, ti vagytok most már egyedüli vigasztalásom, erőm, életemnek egész czélja . . . Mig az anya e szavakat ejti, a kis leány már a mama ölében van. — Emlékszel mamuka, mikor apuka engem imádkozni tanított? Néma, fejbólintó felelettel válaszol az anya. — És arra, hogy mire tanított minket az Ur imádságában ? Mélységes csend követi a gyermek kérdését . . . — Hát nem emlékszel, mamuka ? Arra tanított, hogy legyen meg az Isten akarata. A fiú még most is hallgatott . . Csak szép gyermeki szemében lobogott az ébredő léleknek tüzes sugara. — Emlékszem bizony gyermekem — törte meg a csendet az asszony, ki látszólag nyugodtan felelt, de leikébe, mintha valami kéz nyúlt volna bele, hogy egy — talán utolsó viharra ébressze szive világát. Áztán elmentek a templomba. És hogy megszólalt az orgonának hangja . . . csudálatos változást érzett lelkében. Annak a királyi hangszernek szava nem fájdalmat, szomorúságot, gyászt keltett az ő benső világában. Diadalról, büszke gyászról; nem halálról, nem örök bucsuzásról, hanem életről, viszontlátásról beszélt, szólott hozzá. És mikor felhangzott a hatalmas templom boltivei alatt az itthonmaradt nép éneke : — Feltámdt Krisztus I Öh mily leírhatatlan, milyen erős hit és életkedv költözött az ő leikébe is. Belevegyült a nép éneklő imádságába . . . * Mily édes örömmel vették észre a gyermekek otthon, hogy ennek a mostan ünnepnek is van már öröme, meg van a vigasztalása. És az anya hiszi, érzi . . . hogy az ő árváinak apja nem halt meg 1 A hősök nem halhatnak meg 1 Csak elesnek. De lelkűk hazajár és ott van közöttük. Ibolyka. A fa alszik és ébred. Egyik-másik dolog nap-nap után szemünk előtt van és éppen azért olyan természetesnek találjuk, mintha az mi sem volna. Pedig bizony aligha tudnánk reá alaposan megfelelni, ha teszem azt, kíváncsiskodó fiacskánk előáílana pl ezzel: — Mit csinálnak a fák télen? — Mit-e? Hát őszkor elalusznak és tavaszkor ismét felébrednek. Szegény fiúcska, rágódhatik ezen. A fa alszik meg felébred. Hogy és mint ? Olyan titkos valami lehet ez 1 Pedig úgy van. Mert nem ébredhetne, ha kihalt volna belőle az élet. Tehát valóban alszik télen át minden fa ? És miben van ennek titka ? Ez a dolog veleje. * A fa őszkor, amint leveleit elhullatja, beszünteti a táplálék felvételét. Egyben felfüggeszt mindenféle életműködést; nem nő, nem rügyezik, nem virágzik, nem levelezik, semmit sem fejlődik. Éppen olyan ez, mint ha az ember elalszik. Nem lát, nem dolgozik, nem eszik, nem iszik, nem is gondolkozik. Tudjuk azt, hogy a fa gyökereivel vészén fel táplálékot. Á gyökér szerte ágazó szálaiban van az „élet-sav“, ami megtámadja a földben levő tápanyagot, azt feloldja, ha szilárd, mint a viz a ezukrot. Aztán a gyö- kérszálacskák magukba szívják. A gyökérzet háta növény szája. Ez az összeszedett, adott, folyós keverék felszívódik egészen a levelekig. A levelek végzik azt a működést, amit az embernél a gyomor. Vagyis feldolgozzák az anyagot és egy részt visszaküldenek a gyökerek táplálására, másikat a fatörzsek fejlesztésére, harmadikból lészen a rügy, levél és igy tovább. Teszik pedig ezt az úgynevezett „levélzöld“ (clorsphyl) vagyis élet- sav munkájával, amit a növények a már magukban levő levólzöld, óletsav segélyével a földben feloldott és felvett keverék táplálóknak vasából állítanak elő. Az élet — akárcsak az embernél a szívben — a növényeknél tulajdonképen a levelekben leledzik. És pedig a levelek föl- tétlen szükséges munkája folytán. íme itt vagyunk a kérdés bővebb és érthetőbb megfejtésénél. Világos, ha a fának levelei lehullottak akkor az életmunkákat semmi sem végzi, vagyis szünetel az élet. Ez a tünet áll elő az őszi levél-hulláskor. A fák álomba merülnek, alusznak — mondjuk közönségesen. Tavasszal a nap melege lesz az ébresztő, mert a fény és meleg épp oly szükséges a növény életére, mint az ember szeme a látáshoz. Ha uj nap virrad, az alvó ember felébred; ha tavaszi meleg köszönt be, a növény, a fa álmából életre támad. A fák tehát a telet átalusszák. Nekik csak egy éjjelük van és egy nappaluk —• egy esztendőben. A növények nekünk hasznunkra vannak, illik hát róluk tudni is valamit minden embernek, nemcsak a tudósoknak. Cs. E. A virágok színe és illata. A költők megénekelik a virágokat, a statisztikusok pedig összeszámolják és rímek helyett számcsoportokba foglalják őket. Most jelent meg a virágok színéről és illatáról a következő statisztika, melyet a botanikus lapok nyomán éppen időszerűnek tartunk mi is leközölni: Átlagosan számítva, 1000 virágra esik 284 fehér, 223 sárga, 220 piros, 144 indigó kék, 72 viola-kék, 36 zöld, 12 narancs-sárga, 4 barna és 2 fekete. A színek tehát elég változatosak; nem igy az illat. Tíz virág közül átlag csak egynek„.van illata. Legilatosabbak a fehérvirágok, a mennyiben 100 fehér virág közül 15-nek van illata. Száz vörös közt már csak 9, a zöldek közt 8, a sárgák és violakékek közt 7, a barnák ős narancssárgák közt a kékek közt 5 akad illatos virág, mig a fekete virágok közül illata egynek sincs.
