Szatmári Hírlap, 1915. július-december (24. évfolyam, 52-104. szám)

1915-09-08 / 71. szám

XXIV. évfolyam

Szatmáp-Németi, 1915. szeptember 8

71. szám

Ä 8

ELŐFIZETÉSI ÁRAK;

Egész évre 10 K — f. Félévre — 5 , — ,

Negyedévre — 2 K 50 f. Egyes szám ára 6 fillér.

Tanítóknak és kézmfiiparosoknak egy évre 8 korona Amerikai Egyesült-Államokba — egész évre 3 dollár

Felelős szerkesztő :

BODNÁR GÁSPÁR.

Laptulajdonos

A SZATHÁB - EGYHÁZMEGYEI IRODALMI KÖR.

A kiadóhivaialt illető összes küldemények, pénzek, kir detések stb. Dr. Bukkay Kálmán kiadóhivatal, főnök czimére Szatmár-Németi Szeminárium küldendők! Pályázati hirdetések egyszeri kBzlése 5 korona ----------------- Nyllttér sora 40 fillér. ----------------Me

gjelenik minden Réten kétszer: szerdán és vasárnap

Vaszary Kolos

1832—1915.

Elvégezte. Behunyta e világ számára jóságosán szelíd szemeit a bíborban is alázatos, szegény szolgája az Urnák. Vihar közt halt meg a békének ékesszavu hirdetője — Vaszary Kolos.

Iparos házban született. Ott a magyar tengerparton. A viharzó, a hullámvető, a színeiben változó tónak csak csendességét, szelíd rin- gását, gyönyörűen szép kékségét fogadta be a játszó gyermek lelke. Viharaiból, tombolásaiból nem kölcsönzött szive semmit sem.

Az ősi Balatonnak regéi nevelték a múlt idők számára. Hazánk történetének búvárává. Csoda-e, ha úgy ifjúságának viruló májusában, mint tanári pályáján, de sőt bíboros palástjában is jobban szerette a múltat, mint a jelent, amelynek hullámvetései, szédületes haladásai és szenvedései közt élt.

A szelíd ifjú az ős Pannonhalma csöndes kolostorába vágyódik. Vitte lelke, vitte történeti érzéke. S ott, szent Benedek monostorában, ahol készült a keresztény Magyarországnak bölcseje, a történeti hegyen kezd már lelke belépni a nemzet történeti életébe, hogy a magyar ifjúságnak lelkébe-vérébe ömlessze azt a szellemet, mely az ő lelkét egészen áthatotta és a nemzeti géniusznak eljegyezte. Csak ilyen lélekből ömölhetett a király elé az a hatalmas, örök történeti ige, mely megkapta a király eszét, szivét és elragadta nemzetét. Az ezred év határán egekből érkezett ajak sem fejezhette volna ki jobban a magyar nép lelke tartalmát. S ha mást semmit sem cselekedett volna: ez a nagy, ez a hatalmas ige a nemzet

történetébe véste volna nevét.

*

Mikor nagy politikai, vallási és eszmék viharai háborognak itt e hazában: a király szeme reá tekint. 0 álmodni se’ álmodja, hogy királyának fenkölt keze kinyitja egyszerű szerzetesi szobájának ajtaját, hogy Magyarország legfőbb egyházi

méltóságára emelje. Szelid galambot vitt a fejedelem Sión őrhelyére, közéje. r

És Sión ormára lépve, ajkán, szivében, egész lényében az apostoloknak szent meggyőződésével őszinteségével a „Pax“, a „Békeu szavait hirdeti. Nemcsak hirdette . . de valójában a béke emberévé lesz.

A békesség hatalma nagy. Áldása mérhetetlen. Népek, egyházaknak igaz élete. Az eszmék a politikai változások megoldása.

De csak akkor, ha a harczoló felek mindegyike így fogja fel a békességnek hatalmát, áldását ... a jobb, szebb élet forrását.

Ebben csalódott a békességnek szelid, nagy apostola: Vaszary.

Az ő békességes lelkét, kormányzását az ádázok, ellenséges táborok a maguk javára siettek kihasználni. A békesség csendjében harczaikat vélték diadalra juttatni.

Az isteni Gondviselés az ő szolgájának jóságos szelídségét, békességét, békességre irányuló csöndes lelkét, sokak szerint gyöngédségét.. nagy értékké változtatta. Két évtizedes primássága alatt mozdult meg

Vér és könny.

— A Szatmári Hírlap eredeti tárczája. —

Irta : BODNÁR GÁSPÁR.

Boglár Pista szép, sugártermetü legénye volt a falunak. De verekedős. A miért szerencsétlenségbe is esett ... Vért eresztett bicskájával egy vetélytársa testéből, a ki az ő Piroskájával kötekedni merészkedett.

Bizony, hogy tömlöczbe került. Ha rövid időre is. Elég a tömlöczből egy óra is, hogy valaki tömlöczviselt maradjon, a mig ez árnyék világ utjain jár.

Az egész faluban igy kopott hát a Boglár Pista becsülete, jövendője. Piroskának nagy fájdalmára, mindvégig való bánatára.

De jött a háború. Boglár Pistának is menni kellett . . . Menni és búcsúzni Piroskától, a ki eddig még szóba se állhatott vele, mert megölték volna a rossz nyelvek . . Meg bizony szülei is megtiltották, hogy börtönviselt legénnyel szóba álljon.

A kebelét dagasztotta Boglár Pistának azon való öröme, hogy őt a haza védelmére hívják. Lám-lám — gondolta a lelke. A haza jó. Akár az édes anya. Megbocsát, felemel és keblére hiv.

De mentői jobban örült, annál kinzóbban borult lelkére a kérdés . . .

— Elbucsuzhatik-e ő Piroskától? Hol? Hogyan? Lesz-e Piroskának annyi mersze, lelke, talán szánalma, hogy nem engedi őt el bucsut- lan bucsuzással.

Pedig tudta, hogy az egész falu lesi, vájjon elbucsuznak-e. Vagy szó nélkül engedi Piroska — a csatáknak tüzébe.

— Volt-e nálatok Boglár Pista? — kérdezte egyik leány Piroskától. Olyan gúnyos mosollyal.

— Elbucsuztok-e, firtatta a másik.

— Kegyetlen volnál iránta, ha nem löknél neki egy-két búcsúszót . . . mondotta a jó lelkű harmadik.

Piroska ilyenkor lesütötte két, ragyogó csillagszemét. . és csakúgy rezgeti a hangja :'

— Hát ha eljő — hiszen csaták tüzébe

megy.

* *

*

De Boglár Pista nem ment el. Nem is volt ideje, hogy keresse a találkozást. Hanem daczos indulattal, büszke gondolattal és elhatározással azt mondotta magában:

— Majd elmegyek, ha Isten életben tart, mikor haza jövünk. Hősöknek érmével, dicsőségnek érdemével. Majd lemosom én a gyalázatot^ a mibe keverödtem. Vérrel és hősiességgel. És akkor .. . akkor látom meg igazába’ . . szeretett és szeret-e most is engem Piroska.

* *

*

A csaták pedig megkezdődtek. Bömböltek az ágyuk, csattogtak a gépfegyfegyverek. És dicsőséget arattak, a mi hőseink. De hullottak is . . . sebesültek is.

Megsebesült Boglár Pista is. A lábát fúrta keresztül a golyó. Harczképtelenné tette mindvégre. Sántítva fogja járni ezután életeutjait. A kórházban eltöltött hónapok után . . . haza küldötték a falujába.

És jól esett lelkének, hogy a faluban mindenki másképpen néz reá, mint annak előtte. Mert sebesülten még daczosabb volt a legény. Még jobban fel-fellángolt a lelke ... De még most sem ment Piroskáékhoz. Hej, pedig hányszor szökött eszébe ott a harcztéren, a lövész árokban. A kórházban. Hányszor álmodta lázai közt, hogy Piroska ápolja. Puha, bársony kacsóval simogatja verejtékes homlokát. Úgy elhatározta, mikor a falu felé közeledett, hogy tüstént meglátogatja a leányt.

És még sem tette!

Mintha valami dacz szállotta volna meg lelkét. Ha nem kellett a börtönviselt Pista, most se kelljen az érdemrendes hős.

És maradt egy jó ideig . . . elhatározásánál. De azért várta, kereste az alkalmat, hogy Piroskával találkozzék. No hát hiszen, mert ő is úgy akarta ám, hogy találkozzék.

Piroskát a leányok ostromolták:

— Láttad-e már?

— Oh, nem is sántít olyan nagyon.

— Milyen sokat szenvedhet.

Az otthon levő férfiak pedig Pistát bátorították : biztatták.

— Miért nem mégy el Piroskához ?

— Imádkozott az érted eleget.

— Hü volt az hozzád bizony, de milyen hü. Akár édes anyád.

Ilyen jól eső érzések közt már már arra felé vette útját... a Piroskáék háza felé.

Az utón találkozott a leánnyal.

Némán, szótlanul állottak egymással szemben perczekig. Egyik sem birt hangot adni. Csak szemük tekintete beszélt ... de hogyan — mikép