Szatmári Hírlap, 1915. július-december (24. évfolyam, 52-104. szám)

1915-08-01 / 60. szám

XXIV. évfolyam. Szatíra ár-Németi, 1915. augusztus 1.,

60. szám.

(HETI SZEMLE)

POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI L^AP

* JR** '•

ELŐFIZETÉSI ÁRAI Egész évre 10 K — f. I Negyedévre — 2 K 60 f. Félévre — 5 , — , | Egyes szám ára 6 fillér. Tanítóknak és kézmfiiparosoknak egy évre 8 korona Amerikai Egyesült-Államokba — egész évre 3 dollár

Felelős szerkesztő :

BODNÁR GÁSPÁR.

Laptulajdonos

A SZATMÁR-EGYHÁZMEGYEI IRODALMI KÖR.

A kiadóhivatalt illető összes küldemények, pénzek, hi detések stb. Dr. I tiikknv Kálmán kiadóhivatal, főnök czimére Szatmár-Németi Szeminárium küldendőki Pilyáiatl hirdetések egyszeri közlése B korona ----------------- Nyilttér sora 40 fillér. ----------------Me

gjelenik minden héten kétszer: szerdán és vasárnap

A nép

*

szocziális jóléte, állandó elégedettsége és munkás élete néma körülményektől fakadt maximális jóléten alakul ki.

Ez a maximális, bőséges jólét csak tünet, jelenség, melynek forrásából kétségtelenül a nép közt is sokan merítenek arra, hogy lábukat jól megvessék a jövendőre és helyzetüket ineggyökeresitsék.

De a nagy tömeg, a nép milliója elbódul. Egyrészt elhagyja egyszerű életét és belekóstol a nagy igényeknek csalfa izébe, mely őt rövid idő múlva nagy csalódásba, kiábrándulásba és még nagyobb elégedetlenségbe veti. Más részt még nagyobb pénzszomjba kergeti úgy, hogy eszközöknek megválogatása nélkül, a józan és emberséges érzések híján minden más társadalmi osztálynak kizsákmányolására törekszik.

íme, e háborús időben közszájon forog a tapasztalat, hogy csak a népnek van pénze. Á nép kezében olyan pénznemek bősége fordul

meg, a minőt generáczió még nem látott.

Ugyan ki irigyelné ezt a szerencsés helyzetet? Ki ne óhajtaná, hogy ömöljék ez a bőség a nép talajába, felemelésébe, megizmosodásába.

Tagadhatatlan, hogy részben igy is lesz. Adatokat közöltünk, melyek arról tanúskodnak, hogy a nép egyes vidékeken, pl. Biharban, hogy más vidéket ne említsünk .. adósságának huszonöt százalékát már törlesztette. Hogy a régi világ módjára kontraktusokra ad embertársának kölcsönt. Hogy egyes takarék- pénztárak a nép betéteiről adhatnak számot.

Hála Istennek, hogy igy van.

De az éremnek másik oldala is van. A nép sokat költ, mik kiemelik őt a maga puritánságából. A puczra, divatra áldoz. Pipereszereket vásárol. Mi lesz az ilyen népből, ha majd a háborús időknek ő neki kedvező forrásai elapadnak?

De más tünet is van. A népnek pénze lévén, nem tart drágának semmit. De ő maga horribilis módon

felbecsüli terményeit, munkáját, mert a pénz után való vágyakozása határt nem ismer. Mert bizonyos gőgtől vezettetve kihal leikéből a méltányosság és az igazságosságnak megfelelő érték-itólet.

Ez a jelenség bizonyára egyik nem éppen legkisebb forrása a pia- czok lelketlensógének. A?kizsákmá- nyolás, a maximális jólét tudata, mely nem törődik többé azzal, hogy a túlfeszített húr visszapattanhat és és a vakmerőség őt is megsebezheti.

Mindenesetre el kell érkeznie a kiegyenlítés idejének és utjának. És kellő irányítással ez a maximális jólét az állandó és áldásos köz- jólétre lehet nagy hatással. Adja Isten. A

Roosewelt Magyarországon . . .

Amerika volt és — legalább az ő maga és híveinek hite szerint, még leendő elnöke — 1910 év tavaszán Európában csavargott, mint „előkelő idegen“. Eljött hozzánk is. Hódolattal, tisztelettel fogadta ez a lovaigas magyar nép, mint vendégszeretetéről hires nép fogad mindenkit, aki hozzá vendégül jön.

Ebben a nagy világkáoszban nem lesz érdektelen erre a látogatásra egy futó pilanA borbélymühelyről.

WALDMANN FÜLÖP dr.-tól.

Zimankós téli időben egy kis teendőm akadt a felföld egy városkájában, a hova a gyorsvonat nyolcz óra alatt elröpitett. Arczo- mat kissé rendbe hozni akarván, megérkezésem után azonnal borbélyüzlet után tudakozódtam és sajnálatomra azt kellett hallanom, hogy csak egyetlenegy létezik és igy nem mehetek a jobbikba.

A templommal szemközt foglalt helyet a műhely, mely előtt — szeles idő is lévén — már messziről láttam „tánozolni a tányérokat“ ; különben még egy nagy sárga betűkkel czifrázott tábla is ékesítette ezzel a felírással : „Fodrász és borbély terem“.

Beléptem. A műhelyben egy kis szurtos inason kívül egy árva lelket sem találtam, ha csak a sarokban kuczorgó és önmagán eleven állatkákat kereső borzos kutyát is számba nem veszem.

Az inas hellyel kínált meg, maga pedig elfutott a szomszédban időző mesteréért, ki jelenleg disznóölés körül foglalatoskodik.

Az idő alatt alkalmam nyílt a „műteremben“ kissé körültekingetni. Piszkos padló, füsttel , és korommal belepett falak, két faszék, átlyukasztott, jabonens kártyákkal feldíszített két homályos fali tükör, néhány régi hazafias tárgyú kép, a rozzant vaskályhán repedezett pléhmosdótál voltak a berendezés tárgyai. Kezembe fogtam a fésűket, keféket, pamacsot és egyéb kisebb a berendezés kiegészítésére szolgáló tárgyakat.

Valamennyi zsíros, szennyes s mindenütt haj s egyéb hulladék. Fel akartam kelni és távozni, de eszembe jutott, hogy nincs más menekvés.

Maradtam.

Kis vártatva belép a mester. Nyájas hajlongások között bocsánatot kór távolmaradásáért, de üres óráiban ezzel is kell foglalkoznia.

A nélkül, hogy kezét megtisztogatta volna, azonnal a szappanos tál felé nyúl.

Kérem mossa meg előbb talán a kezét — szólék én — mire ő kissé megütközve, némi sértődéssel, de mégis engedett kívánságomnak.

A szappanozás után csattogott a kés a rövid lapos bőrszijjon s már vészthozóan közeledett felém, midőn megkérdezóm:

— Tiszta a borotvája ?

— Hogyne* kérem, az mindig tiszta.

— Engedje, hogy megnézzem szólék s kezembe vettem. A csontnyélen ki tudja mióta száradt a szappanhabtól és szőrtől támadt szürkés szenny, az aczélpenge egyhangúságát tarkította a néhány apró rozsdafolt és a bőrön való élesitgetésnél odatapadt finom maszat.

A beretvát lemosattam tiszta vizzel, sajnos nem volt Dálam kis alkohol, különben azzal tisztittattam volna meg.

A kés végig sétált szerencsésen arczo- mon s egy pattanás felvágását kivéve a műtét sikeresnek volt mondható. A szokásos timsójegeczet, mint a borbély kipróbált vérzéscsillapító univerzális szerét minden rábeszélése mellett sem óhajtottam igénybe venni.

A szennyes, kissé repedezett mosdótálból egy szennyes barna, rongyos szivacsdarab kandikált ki. A kis inas oda is akarta nyújtani mesterének, én azonban erről az élvezetről legott lemondtam és megelégedtem a tiszta friss vizzel, mellyel arczomat leöb- littetém.

Kérnék egy tiszta törlőt, — mondám — némi kárpótlást óhajtva a szivacsért. S valóban nem sejtett zavarba hoztam a mestert, midőn kategóricze kijelentém, hogy az a présből kivett törlő se nem tiszta, se nem friss.

A borbély beismerte, hogy rossz lábon állva jelenleg a feleséggel, e héten nem mostak az üzlet számára s igy a régieket egy kis locsolással és a préssel igyekezett felírissiteni.

Tiszta zsebkendőmmel törlém le arczomat. Utána villámsebesen nyúlt a borbély egy kékes tálba, hogy arczomat bepama- csolja rizsporral. A tál piszkos, a rizspor szürkés, a pamacs pedig már kissé ragadós volt. Erről az élvezetről is le kellett volna mondanom, de szerencsémre sebészi tárcámban — melyet magammal szoktam vinni — egy kis tiszta vattám volt, melyre a még nem használt fehér rizsporból öntöttem egy keveset.

— Parancsolni méltóztatik egy kis olajat ?

— Keveset, viz nélkül — szólók és az olajos tenyér gyorsan végig dörzsölő fejemet; az inas minden kérdés nélkül végig fújtatott egy szagos folyadékot, melyről csak később tudtam meg, hogy ez a város kedvencz illat-