Szatmári Hírlap, 1915. július-december (24. évfolyam, 52-104. szám)
1915-12-31 / 103-104. szám
6 A Czeozil- egyletben. A Czeczil-egyletben is szép és gazdag karácsony-fával, jótékony szivek ajándékával örvendeztette meg a már gyógyulóban levő sebesülteket az Oltáregyesület. A karácsonyfa alatt helyezték el az ajándék tárgyakat, egész kis karácsonyi bazárt. Az ünnepség rendezésében főleg Jékei Károlyné, Radlinszky Jó- zsefné és Kovács Irma úrnők fáradoztak. A katonáknak Bodnár Gáspár beszólt. Nem is beszédet akarok én most tartani — mondotta. Beszélgetni akarok, mint ahogyan a boldog otthonban, a tűzhelyeken beszélgetnek a szent estén. És a beszélgetésből csakhamar könnyező szemek merednek a beszélőre és haza repülő sóhajok. Az ajándékoknak kiosztása következett ezután. (Tudósítónk.) A többi kórházakban . . Karácsonyi ünnepélyek és kriszlindi kiosztása voltak még: A polgári iskolában elhelyezett kórházban. Itt Szlávy Dezsőnó volt a fáradhatlan apostolnő, ki a kórházak betegeinek igazán édes anyja. Nagy számú közönség volt jelen. A beszédet Kovács Lajos ref. esperes mondotta, majd P. Luczián intézett karácsonyi igéket a betegekhez. Voltak énekek, szavalatok. Német beszédet tartott Fabri Bertalan. Végre a karácsonyi ajándékokat osztották ki és a himnusz éneklésével fejezték be a szép ünnepet. A rokkantak karácsonyi ünnepélye Vigadóban és nőnövelde tornacsarnokában felállított karácsonyfa körül is kedves ünnepség folyt. Az ajándékokat a református egyház jótékony egyesületei ajánlották fel. Énekelt az iparos-dalárda és szavalatok után kiosztották (Pilholzer Ida és Bakcsy Domokosnó tanárnők vezetésével) a Jézuska hozományát. (A barakkórházról tudósítást nem hozhatunk. Lapunkat erről az ünnepségről nem értesítették.) Egy óv ismét lebukott.. — Nos, Maris néni, bizony hogy keserves lehet magának igy üldögélni itt ebben a zimankóé, hideg időben . . Egész nap. Es napról-napra. Egy elegánsan öltözött ur szólott igy az esztendő utolsó napján az öreg, gyümölcs árus kofához, a ki vékony szövetű nagy kendőjébe burkolódva is didergett. Maris néni legyintett kezével, aztán igy beszélt: — El fog ez is múlni, uram. Rövid idő kérdése az, hogy elmúljék. Egy esztendő megint lebukott. — Nyáron is láttam, mikor a kánikula forrósága égette ezen a puszta piaczon. — Ezek csak könnyű megpróbáltatások a pillanatnyi időnek, válaszolt ránczos kezének legyintésével az öreg kofa. — A nedves idő és esős napok mégis az idén nagy próbára tették. Sárban kellett taposgálni reggeltől-estig. Betegséget hoznak ezek az idők. Mit fog tenni, ha ágyba dönti a betegség? — Hát ez a megpróbáltatás is csak néhány napig tarthat . . ha akár meddig tart is, nem tarthat örökké. — És aztán ? — Nyugalomba megyek. Be fogok menni igen a nyugalomba, a mely az Isten gyermekei számára van fenntartva. Mert, mit törődöm ón a földi élet múló szenvedéseivel ? Megtanultam, hogy elégedett legyek sorsommal, a mit Isten kirendelt számomra. Azért is a láthatatlan dolgokra irányozom figyelmemet. Hiszen a látható dolgok csak bizonyos ideig tartanak, mig a láthatatlanok örökkévalók. — De bizonyos-e abban, hogy a mennyországba fog jutni ? És honnan tudja ezt ? Az öreg kofa szinte felhökkent . . — Hm------honnan tudom, mormolja. Az tán felveti nagy, szögletes fejét és szinte sugárzó arcczal mondja: Hát vájjon nem-e Jézus, a ki e földbe ott — az Ur és az Élet. Én az övé vagyok. Azért minden erőmből követni iparkodom őt. Miért ne érnék tehát czélomhoz. A mennyországba. Egy esztendő ismét lebukott, „SZATMÁRI HÍRLAP“ Most elgondolkozik ez az egyszerű asz- szony. Az ur sem zavarja, mert tudja, hogy Maris néni még beszólni fog. Úgy is történt. — Oh uram, mondja —ide lenn az utón vagyok. Az ösvény nehéz volt. És még most is nehéz. Az utazás fárasztó. De még egy kevés kitartás és meg fogom látni az ón Üdvözítőmet. Egy esztendő megint lebukott. — Maris néni — szól az ur, szinte kicsiségének érzetében. Maga bölcsebb, mint ón. — Oh nem, nem — rázza fejét az öreg kofa. Én nem vagyok bölcs. Csak egyet tudok. De ezt jól tudom. — Mit, Maris néni ? — Hogy Isten úgy szerette a világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta a betlehemi jászolban. Hogy mindenki, a ki ő benne hisz éljen és el ne vesszen. Hanem örök élete legyen-. Es e szavak után keszkenős kebeléből egy kis könyvet vett ki fagyos, ránczos kezeivel. És azt szorongatva igy beszélt : — Lássa jó uram, ez az . Újszövetségi szent irás* Ebből tanultam ón ezt az igazságot. Az ur elmólyedetten nézte-nézte a kis könyvet. Aztán csöndesem mondotta. Lelkében mondotta: — Azt hiszem, reám is ráférne, ennek a könyvnek olvasása. Hiszen annyi sok ha- szontalanságot olvastam össze. Milyen bölccsé tette ezt az egyszerű asszonyt az evangélium könyve . . . Aztán még mindig elgondolkozva, kiválasztott ez az ur néhány almát és távozni készült. Alig fordult meg azonban, mikor Maris néni köszönés fejében utána szólott az urnák : Egy óv újra lebukott. — Ne feledje uram, hogy kevés ideje van. Aztán uj vevőket várva, dúdolni kezdette: Szenvedve bár, de gondok nélkül Vándor lelkem, örök honba készül. Egy év ismét lebukott! Bodor Elek. * A Jézus -társaság templomának könyves szekrényében megszerezhető az Uj szövetségi Szentirás 1 koronáért. B. G. Álom és valóság1. Irta: KUTHY JÁNOSNÉ. Berkes István tartalékos főhadnagy, ki a czivil életben tanár, érzékenyen búcsúzik ifjú, szép nejétől a pályaudvaron. Még egyszer keblére öleli őt s úgy vigasztalja : — Ne aggódj érettem édesem és ne búsulj, hiszen lélekben veled leszek sokszor. — A haza veszélyben van, honfiúi kötelességem hiv védeni azt. Ott is érettetek küzdők. — Bízzál Istenben, majd ő megsegít és visszavezérel hozzátok. Ha azonban ellenkezőleg történnék, légy erős, neveld gyermekeinket hazaszeretetre és vallásos szellemben ! Ezzel visszafojtva megindultságát, még egy bucsucsók után felugrik a már induló félben levő vonatra. Nejének kezével integet; mig látja s könnybelábbadt szemekkel kiséri a mindig sebesebben haladó vonatban őt, mig egészen eltűnik a rohanó vak ló a távolban. Hazatérve, leroskadva, szabad folyást enged a hü nő eddig visszafojtott könnyeinek. Szive megkönnyebbült. Kezét összekulcsolva forró imát rebeg ajka férjéért, ki életét áldozza a hazáért s gyermekeiért, kik még a boldogok álmát alusszák mosolyogva, a kora reggeli órában. Berkes a vonatban elhelyezkedve vegyes érzelmek között kelt útra. Most érezte csak, mennyire szivéhez forrott családja, az édes, ideális lelkű asszonyka, kit ő a rajongásig szereti. Odahaza bucsuzáskor igy szólt hozzá neje : — Naponkint imádkozom éretted, hogy a jó Isten szerencsésen visszavezéreljen közénk. — És ha majd fáradtan pihenőre térsz s mikor az esti szellő lágy fuvalma érinti az ar- czodat, ez az én hitvesi csókom lesz ! E Má- riaérem legyen erősítő talizmánod ! Férje megSzatmár-Németi 1915. deczember 31. hatottan rejté el kis könnyű tárczájába neje fényképe mellé, szive fölé. Most elővéve nézegeti azt az édes női arczot. Azok a szép kifejezésteljes ragyogó szemek; mintha megeleve- nülne e kép. — Édes kis Margitom — suttogja — beh sok szép lelki tulajdonokkal vagy megáldva ! — Boldog vagyok, hogy enyémnek nevezhetlek. És csókjaival halmozla el a képet. Mily boldog volt a családi életük. Mikor fáradtan hazatért kis családi fészkébe, neje derült mosolya és kicsi gyermekei kedveskedése feledtetett vele minden fáradtságot. De ő szívesen áldozza, ha kell életét is, a hazáért . .. * A szerető hitves gyakran, úgyszólván naponta kap levelet az ő hős férjétől, kit már elő is léptettek. Boldog büszkeség töltötte el szivét e hírre. Egyszer csak elmaradnak a levelek. Hetek, sőt hónapok múltak aggodalom, remény és kétség között. Él-e még ? Talán fogoly ? Semmi hir. Több Ízben megkísérelte utána ér- » deklődni. Fáradtsága eredménytelen volt. Egyszer éppen áhítatba merülve imádkozik az esti órában. És látomása van. Férje a harcztéren áll: az ágyuk dörgése és a nagy harczi zajnak közepette. Az ő urának délczeg alakját látja, mikor lángoló arcczal, a hazaszeretet hevétől kipirulva, halált megvetően rohan. Most vezényel. Már győznek is. Egyszerre egy szivének irányított lövés éri. Ezt követi egy másik, mely térdét roncsolja össze és elbukik eszméletlenül. Ő nézi, nézi. Nagyot sikolt. Szivéhez kap. — Pista 1 kiáltja. Oda akar rohanni, de lábai mintha a földbe gyökereztek volna. Nem bir mozdulni. Eközben fölébred. Körülnéz. Felöltözve térdel a hálószobában. Édes kicsi gyermekei az öt éves Margit és a két éves Pistike édesdeit alusznak. — Tehát rémes álom volt, sóhajt meg- könyebbülten. De újra zokogni kezd, hátha mégis való. Oh az álmok mily gyakran valóra válnak. De csitt I Mi az ? Különös zaj érte most füleit. Csengetnek. A késő esti órában, ki lehet ez ? Léptek hallatszanak. Nyílik az ajtó. És ki lép be ? Férje ! Oh! sikolt fel. Pista, hát te vagy ? Istenem. Álom-e vagy valóság ? — Valóság. — Édesem I mondja férje.— Valóban én vagyok. Haza jöttem. Most már veletek maradok. Magához vonja őt, könyeit csókjaival száritá fel. Es elmondja, mondogatja férjének álmát, melyet ez figyelve hallgat. Szóról-szóra igy történt, mondotta, erősítette meg az érkezett hős. — Nézd ezek voltak megmentőim. Neje fényképét és az érmet mutatá föl. A te taliz- mánaid, amelyekben a golyó megakadt. — A te szellemed őrködött ott is fölöttem. — A másik lövés ezt a térdemet is érte; súlyos, de nem életveszélyes sebet ejtvén rajta. — Sebeim miatt sokat szenvedtem; egyik lábam egyelőre béna maradt, de az orvos biztat : idővel egészen rendbe jön. — Sebaj! mondja a neje. Csakhogy itthon vagy és életben maradtál. Az álom valósággá vált í De halld kedves kis feleségem! A mi győzelmünk sem álom többé. Szent valóság. A külső siker jegyében zajlottak le karácsony hetében s karácsony első és másod napján az előadások. A telt házak azonban nem tudták feledtetni amaz igényünket, hogy a társulat a Sárga Liliom kivételével csak operetteket játszott s nem ejtette módját annak, hogy az ünnephez és a háborús időhöz méltó darabbal közelebb férkőzzék a közönség szivéhez s az igazi művészet szentélyébe vezesse. A piros ruhás hölgy czimü bécsi operettének megvannak a szövegbeli és zenei kvalitásai, de úgy éreztük, nem az a darab, mely a magyarságot van hivatva képviselni. A gondos előadás es- felkészült zenekar jelezte csupán, hogy a ren-