Szatmári Hírlap, 1915. július-december (24. évfolyam, 52-104. szám)
1915-12-25 / 101-102. szám
4 SZATMÁRI HÍRLAP Szatmár-Németi 1915. deczember 25. Á lelke mondotta, a szive vágya ezt a sóhajt. És a libuskák mégis felriadtak. Olyan szokatlan hangon gágogtak, hogy a kis leány lelke, teste is belerezzent ... Ki bánthatja, mi bánthatja az ő libuskáit ? Körül is néz a tájon, messze tájékon. Szent csendesség lebeg rajta. Senkit sem lát. A libuskák is elhallgattak. Piroskát egy gondolat szállja meg. Letérdel a földre és ösz- szeteszi kis kezeit és hangosan igy imádkozik: — Édes Jézuskám! Oh hozd haza az én jó apám . . . Semmit se kérek. Semmit se hozz. Csak jöjjön haza az én jó apám . . A libuskák ebben a perczben még jobban megriadnak. Piroska is gyorsan felugrik a földről. És szinte megdöbbentően néz körül. Hát a mint igy nézeget szerteszét, nagy porfelleg emelkedik tekintete elé. És nyomban éktelen tülkölést hall a közel-távolból. És most jól látja, hogy egy hatalmas automobil robog feléje az utón. Piroska már ismerte ezt az ördöngős masinát. Most mégis megremegett. De csakhamar még jobban figyelni kezd, mert nagy zuhanás, recsegés követi a vószsipolásokat. Neki iramodik arra felé, ahonnan a kiabálás hangjai jőnek. S mi tárul, szeme elé? A hatalmas masina felborult. Összeütközött egy igás szekérrel, melyet szétzúzott, a gép pedig belefordult az országút árkába. És a kis leány látva-látja, hogy két ur igyekszik szabadulni onnan, sárosán, vizesen és véres arcczal, kézzel. A leányka megrémül, de hallja, hogy a két ur egymást biztatja : — Megmenekültünk . . . — Csak karczolások 1 — Hála Istennek! Piroska se’ szól, se’ beszól, hanem kis korsója után fut. Megmeriti tiszta vízzel és visszaszalad lihegve — az urakhoz. — Megmosom én a bácsikat, mondotta édes gyermeki részvételével és a nagy leánynak készségével. — Milyen aranyos kis leányka — vagy te ... és Piroska kis kezecskéi, mintha ápolásra termettek volna, fürgén mosták a vérző karczolatokat. — Te kis mezei virág, szólott az egyik ur. Hogy hívnak téged ? — Biró Piroskának, szolgálatukra, felelt a leány. És gömbölyű kis arcza rózsapirba borult. Mikor aztán már a vérzés kissé engedett a leány egyszerre fehér lett, mint a liliom virága. Az uraknak is feltűnt, hogy mily szomorú lett a leány. Azt hitték, hogy őket sajnálja. — Kis Piroska, hát ne félj. Nem lesz nekünk semmi bajunk. — Édes apám jutott eszembe — szól a leány lassan, szinte remegve. — Mi baja van a te édes apádnak ? — Talán semmi. Talán a harcztéren ő is sebet kapott már. Nagyobbat. És én nem ápolhatom ... Nem is láthatom . . Mély csend követte a leányka szavait. — Mióta;van a harcztéren apád? kérdezte aztán megint az egyik ur. — Régóta. Én árva leány vagyok. Nincs édes anyám. Itt maradtunk öreg nagyanyju- kámmal. — No majd hazajön. Ne busulj, jó az Isten, haza hozza .. . — A kis Jézuska? — Talán a kis Jézuska. — Most, karácsonyra? — Hát lehet, hogy karácsonyra. Ezüst pénzzel ajándékozzák most meg az urak a kis ápolónőt. Piroska szégyenkezik, szabadkozik; kis kezeit kötényébe rejti. Nem szabad neki pénzt elfogadni. Az édes apja is, meg a nagyanyuka is mondotta . . . Az egyik ur erre kiveszi jegyzőkönyvecskó- jót és a Piroska szemeláttára ir bele valamit. Aztán olyan szépen, kedvesen elbúcsúznak egymástól. A sebesültek, meg a kis ápolónő. De az ördöngős masinát ott kell hagyni. Hiába várakoztak véletlenül erre haladó szekér után, emberek után. Segítség csak nem érkezett. Hát eltávoztak. * Piroska is ott maradt még egy ideig. De, mintha csak tűvel szúrták volna meg . . mert e pillanatban libuskáira gondolt. De még egyszer közelről akarta látni azt az ördöngős masinát. Egészen lement az árok szélére, majd a géphez, mert kezeivel akart.» érinteni. Vagy talán még, ha lehet bele is ülni. Hát egyszerre csak felkiált: — Jó Istenkém, itt hagyták a bácsiki És lehajlott, hogy még jobban hihessen szemeinek. Ä masina ülésén egy bőrtáska maradt. Reszketve nyúl utána. A táska csatija kipattant, szétnyílott maga a táska is. Oda néz! Mi van benne? Rengeteg papír bankók, kiömlöttem Mozdulatlanul nézi, nézi; de ámulásából csakhamar felocsúdik. — A bácsik hagyták itt — suttogta. És kis kezeivel összeszedi egytől-egyig a papírpénzt. Karjaival kebléhez szorítja a táskát és szalad vele — a libuskákhoz. Azok a libuskák pedig megfeledkeztek minden fegyelemről. Szétfutotta te, széledtek. Hiszen ők is megriadtak. Mintha valami ellenség csapott volna reájuk. Ugyancsak gondot adott, hogy megint eggyüvé terelje őket. * A kis bogárhátu házban pedig nagy volt a szörnyülködés, mikor Piroska haza került; elmondotta a történteket és kis keszkenőjébe takart táskát oda adta a nagymamának. Rá se gondolt, hogy másnak is megmutassa vagy odaadja. Az öreg asszony szinte bele- csudálkozott a sok bankóba. És nyomban a községházára sietett. Áz a két ur már ott intézkedett az ördöngős masina ügyében. És mikor az öreg az asztalra tette a pénzes bőrtáskát, csak akkor kaptak fejükhöz és kezdettek hálálkodni az öregnek: — Még ez is 1 mondották. Nemosak sebünket mosta, de pénzünket is megmentette az az ügyes, az a kedves Piroska. Most okosodott ki az öreg asszony is, hogy az eayik ur a vármegye kormánybiztosa, főispánja; a másik pedig a titkára. * El is felejtem megmondani, hogy nagymama kis unokáját is magával vitte a község házához. Most, mikor hogy a bőrtáskát átvették az urak, meg is szólalt: — Olvassuk meg, mertnagymamukától tanultam, hogy a pénz olvasva jó. A titkár már jelentette, hogy az utolsó bankóig meg van. A kormánybiztos erre megint azt kérdezte, hogy mit szeretne jutalmul. Piroska újra hallgatott. Kis kezét a kötényébe rejtette és úgy pironkodott. — Kis leánykám, én a szemedből kiolvasom, hogy mit óhajtasz. A kis leány felvetette szemét és olyan édes vágyódással hordozta végig a méltósá- gos uron. De nem mert szólani. Nem volt oly bizalma, közvetlenséges bátorsága a nagy ur iránt, mint a kis Jézuskához. — Szólj hát Piroska, biztatta az öreg asszony is. . . — A kis Jézuska már tudja, mondotta ki végre. — Hát édes apádra gondolsz, ugy-e kis leánykám ? — Igenis, karácsonyra szeretném . . . A méltóságos ur meg igy beszólt Piroskának : — Kis leánykám, csak imádkozzálHa kis Jézuskához. Édes apádat haza segíti. Hazafelé mentükben nem váltottak egy szót sem. Talán nem engedte a szivük. De aztán, mikor a kis házban otthon érezték magukat, bezzeg Piroskának megoldódott a nyelve. — Látod nagymamuka 1 A méltóságos ur nagy ur, még sem tehet semmit a kis Jézuska nélkül. — Bizony nem 1 — De a kis Jézuska megteszi. Ugy-e nagymamuka ? Mély osend lebegett a kis ház felett. És e pillanatban két léleknek sóhaja szállott a magas mennyországba, a hol a kis Jó- zuska hallja az árvák sóhajtását. * Aztán jött a tél. Itthon elringatta„ a földet és betakarta fehér szemfedővel. És ringatta, altatta az öreg asszony reménységét is. Hiszen rettenetes csaták hire érkezik. Bömbölnek az ágyuk. Pusztulnak a városok és falvak. Ott a véres csatatéren nem alha- tik a föld. Remeg, riad. Ott szükség van minden emberre, minden ember karjára. Nem jöhet onnan ember a csendes, békés otthonba. De nem mondotta el aggodalmát Piroskának. Hiszen ez a gyermek hisz. Számolgatja a napokat. Miért zaklassa meg az ő kis szivét. .........Szent csendességgel, titkos sejtelmekkel érkezik azonban a karácsony. A szent est. A nap korán lebukott. Reszkető csillagok könyökölnek ki az égen. Oh be sokszor fel-fel néz az égre az öreg, ősz asz- szony a csillagok közé. És arra . . csak arra, ahol, a melyik tájon nincs béke, csak örökös harcz. Piroska is nyugtalan. Kis ünneplő ruháját vette magára. Rendez. Takarít. Nyilvánvaló, hogy vár valakit . . . t Eg yszer csak a ház élé kocsi áll. Úri hölgy száll ki belőle. Utána parádés kocsis, nagy csomagot hoz karjaiban. És benyitnak a bogárhátu házba. — A kis Jézuska küldötte, szól az úri nő. Aztán azt üzeni, hogy még ez este ő is — megérkezik. — A kis Jézuska ? — kérdezte a leány elbámulva. — A kis Jézuska . . . leánykám. Mondotta ; és a milyen gyorsan érkezett olyan gyorsasággal tűnt el. És úgy mosolygott, mintha mosolyában a reménység virága fakadna. A csomagot némán bontogatták. A sok mindenre elámultak. De egyikük sem mert szólani arról, a ki nem jött. Még a kis Jézuskának sem örültek úgy, mint gondolni lehetne. Egy óra telhetett el. És ime, egy másik kocsi ér lassan, csendesen a ház elé. És a kocsiból urasági inas ugrik le. A kocsi sátorát leereszti. Köpenyegóbe jól beburkolt alak mozdul meg a benső ülésen. Kissé nehezen, mankójával és az urasági inas karjaival támogatva lép le. . . Piroska már a kocsi megállásakor kiszaladt. Elsőben némán bámult a kocsi felé, de csakhamar ráismert a mosolygó arezra . . — Édes apám ... És az apja keblére borult. — Te vagy ... te vagy édes jó apám|! S ott csüngött a tört fán, mint a bimbó. Észre sem vette a mankót. Csak benn a szobában, mikor a nagymama is ott csügg fián. Mint tél zúzmarája a tört fán. És egyikük sem hüledezik, jajgat a mankón és említeni sem említik, hova lett a félláb ? — Ne féljetek és ne sajnáljátok — szól a katona édes, erős hangján. Vétkeztem a feleségem elvesztésekor. Zúgolódtam az Isten ellen. A csatában meg kerestem a halált. Mert úgy mentem oda, hogy az élet nekem csak átok és teher. Most tudom, mi az élet. És mert tudom . most akarok igazán élni. Az Istennek. És nektek. Mert láttam a csaták tüzében Istent. Megtanultam, hogy mit kell tennem hazámért és értetek. Azért élni akarok . . . most fogok igazán élni . . . Halk zokogás kíséri az apa beszédét. — Ne féljetek, mondom. És mintha tűz gyulna ennek a béna katonának a szemében. Égy uj ólet lobogó tüze. Karjait kitárja, oly hévvel, szilárdsággal, mintha azok a karok aczélrudak lennének, hogy újra átölelje ezeket a gyönge, de erős lelkű gyermekeket ... Az öreg és fiatal gyermekeket. Az urassági inas pedig csak nézi .. . nézi, mint néma élettelennek látszó márvány szobor. De mely szobornak szeméből forró, nagy könnycseppek hullanak . . . KI as én ellenségem ? Kapitány uram! — szélitá meg a czigány éppen a legnagyobb ágyutüz- ben a kapitányt — mutássá meg nikem, melyik ázs in ellensigem ? — Mit akarsz vele ? kérdi a kapitány. — Nágyon seretnik vele kibikilni. Legalább ázs káráctonyi Szentse'ges Szent ünnepekre.
