Szatmári Hírlap, 1915. július-december (24. évfolyam, 52-104. szám)
1915-11-28 / 94. szám
/ XXIV. évfolyama. Szaímár-Németi, 1915. november 28. 94. szám. 3 r ELŐFIZETÉ81 ÁRAK: Egész évre 10 K — f. j Negyedévre — 2 K 50 f. Félévre — 5 , — , J Egyes szám ára 6 fillér. Tanítóknak és kézműiparosoknak egy évre 8 korona Amerikai Egyesült-Államokba — egész évre 3 dollár Felelős szerkesztő : BODNÁR GÁSPÁR. Laptulajdonoa A SZ4TMÁR - EGYHÁZBEGYEI IRODALMI KÖR. A kiadóhivatalt illető összes küldemények, pénzek, hir detések stb. Ur. Balílray Kálmán kiadóhivatal, főnök czimére Szatmár-Németi Szeminárium küldendőki Pályázati hirdetések egyszeri közlés* I korona ----------------- Nyllttér sora 40 filler. ----------------Me gjelenik minden héten kétszer: szerdán és vasárnap. Nemzet nemzet ellen kel és ország ország ellen — és nagy szorongatása lesz a földön a népeknek: olvassuk az adventi igékben, Krisztus Urunknak a világ végére tett jövendöléséről. Megdöbbentően rokon hangok csendülnek ki ezen szavakból; rokonok azzal, a mi korunkat, e nagy időt a világháború folyamán eltölti. Valóban, olvasván mindazon részleteket is, melyekben a Megváltó a világ végéről, az utolsó ítéletről beszél... nagy meglepetéssel érezhetjük, hogy ezek a párhuzamos helyek hajszálpontossággal rá- illenek napjaink borzalmas eseményeire. Nem éljük-e át az országok és nemzetek véres, vad harczait? Mintha a világnak romjai alá akarnának temetkezni. Nincs-e nagy szoron- gattatás a földön? Nem tartják e izgalomban, félelemben a népeket az élelmezések nehézségei? Az éhínség nem kandikál-e be az országokba? Nem voltak-e katasztrofális földrengések ? Ezen jelenségek hatása alatt bizony, egy kis ábrándozással vagy épen csalfasággal, e háborús időkben röpiratokkal hirdették is már a hamis próféták a népeknek, hogy Krisztus jövendölésének beteljesülése következik. Itt a világ vége. Jthlső felvonása ime játszódik már a nagy, borzalmas háborúban. Szerencsére az ige maga figyelmezteti az emberiséget, hogy ne higyjen a hamis prófétáknak. Támadnak — úgymond — hamis próféták és sokakat félre vezetnek. Legyetek csak ti ébren és készen, mert nem tudjátok, mely órában jő el az ember fia. Nem ülünk fel tehát az ábrándoknak. Sem a hamis prófétáknak, kik a népet aljas, czudar érdekekért félre vezetni akarják. Hanem meg kell hogy lássuk^ a nagy, megrázó eseményekben az Isten ujját. Meglátjuk a történeti igazságot, hogy az Isten nem halt meg; mi halunk meg nélküle. Megtaláljuk a történet ismétlését, hogy az Isten sokszor szól. Aztán int. Végre üt és snjt. Az Advent eljöttével megértjük a leczkét, a mit nekünk az irás nyújt: —■ Tudjuk, hogy itt az óra, az álomból fölkelnünk. Mert most közelebb van a mi üdvösségünk, mint mikor hivőkké lettünk. Az éj elmúlt, a nap pedig elközelgetett. Vessük el tehát a sötétség cselekedeteit és öltözzünk a világosság fegyvereibe. Öltözzünk az Ur Jézus Krisztusba. A mi nemzetünk az álomból fölébredt, hogy megismerje önmagát. Vérben, bubán fürdőit meg, hogy megujhodjók. Ez a nép hivő lett; mint hívők voltak ősei, a kik e hazát nekünk fentartották. Ez az ország a világosság fegyverébe kell hogy öltözzék. Ennek a nemzetnek itthon is meg kell vivnia csatáját a sötétséggel, a hamis tanítókkal és kufárokkal. Az Urnák békéjét sóvárgó adventi lélekkel készüljünk tehát az időknek teljére, melyben megszületik — a mi igazságunk. Vas Gereben mondásai. Csak azt nem tudom megérteni — tűnő' dik Vas Gereben, hogy mikép élhet meg annyi ember anélkül, hogy azt meglássa, mikor az Isten napja felkél, meg mikor lenyugszik. Szeressétek egymást! — A Szatmári Hírlap eredeti tárczája, — — Gyermekeim — szólott egy szép őszi napon a tanító,— mert a hét folyamán mindig jól viseltétek magatokat és kitartóan szorgalmasak voltatok, vasárnap délutánra mindannyian kirándulásra megyünk. A gyermekek erre a kedves Ígéretre még szebben, csendesebben ültek helyükön. Csak ártatlan arozuk derűje mutatta* hogy lelkesedés szállott kis szivecskéjükbö és forró vágyódás arra, hogy a várva-várt nap mielőbb elérkezzék. Ha csendesek voltak is a kis polgárok a tanítás alatt; annál hangosabb zajban törtek ki tanítás után. Egymás nyakába borultak', egész gyermekviláguk közvetlensége megnyílt. ä Én szeclerlalevelet fogok szedni 1 — Én meg bogarászok 1 A legidősebb fiú, aki bizonyosan felvigyázó volt, még nagyobb és zajosabb örömöt okozott társainak, mikor közzéjük állván, igy bőszéit * — A tanító ur még mást is mondott nekem 1 — Mit mondott ? — Hadd halljuk már, mit mondott még? — Csak akkor beszélek, ha mindnyájan csendesen maradtok és igy mentek haza. Mit Ítélnek majd rólunk, ha nem olyan rendben haladunk haza, mint naponkint szoktunk. Egyszerre néma csend támadt! Hja hiába, az iskola egy kis ország, ott hallgatni kell ám a tanító ur, de meg a felvigyázó szavára is. E nagy csendben igy beszélt aztán a felvigyázó: — A tanító ur azt is megengedi, hogy ki-ki hozzon magával egy kis enni valót — uzsonnát, / Erre még nagyobb volt az öröm. Csak két gyermek maradt hallgatagon. De olyan némán. Jánoska és Margitka. Testvérek voltak ők. Szegények és árvák. Apjuk elesett a csatában. Anyjuk pedig beteges asszony, aki alig-alig tudja megszerezni a mindennapi kenyeret. Most is fekszik szegény asszony, alig várja, hogy haza térjenek gyermekei. Jánoska és Margit egymás mellé húzódtak tehát, mikor látták tanuló-társaik lelkes örvendezését. És szótlanul néztek egymásra, mintha némaságukkal is azt mondották volna:: — Mi nem mehetünk ! Pedig a gyermekek akaratlanul is a két testvér felé fordultak és sűrűn ostromolták kérdéseikkel. — Ugy-e eljösz Margitka ? — Te is Jánoska? A két testvér csak nagy sokára szólalt meg. — Még nem tudjuk. Az édestől függ. Másnap újra kérdésekkel zaklatták a testvéreket. Ekkor már őszintén válaszoltak. — Nekem — úgymond Jánoska — vasárnap délután a füzesbe kell menni, a folyó partjára. Ha nem szedegetek faágakat, édes anyám nem tud tüzet rakni. Nem lesz mit ennünk. — Nekem pedig — folytatta Margitka — otthon kell édes anyám mellett maradnom, mert az egy vasárnap, mikor időm van imád- ságos könyvéből neki olvasgatok. Meg aztán . . . tette hozzá szomorúan, mi nem vihetünk uzsonnát! Mi árvák vagyunk. A mi édes apánk elesett a háborúban. A gyermekeket egyszerre elfogta a meghatottság. Senki sem birt szóhoz jutni. Végre is, mikor már a két árva eltávozott, igy kezdett beszólni a felvigyázó: — Társak 1 Holnap szombat van. Délután korán végezzük a litániát. Templomozás után pedig, aki csak teheti, jöjjön velem a füzesbe. Összeszedünk annyi tűzre valót, amennyi a Jánoska és Margitka édes anyjának egész hétre elégséges. — Megyünk mindnyájan —• felelték a gyermekek majdnem örömrivalgással. — De még mást is kell tennünk — folytatta Pista, a kipirult arczu kis fiú. Hozzunk mindnyájan, a kik tehetjük, annyi uzsonnát, hogy Jánoskának és Margitkának is jusson ám! — Jaj be jó lesz — mondották ódes mindnyájan. — Én meg megkérem édes anyámat, hogy mikor mi a kiránduláson leszünk, látogassa meg Margitka édes anyjáV — tette hozzá Juliska, egy kis leány. — Én is megkérem.
