Szatmári Hírlap, 1915. július-december (24. évfolyam, 52-104. szám)
1915-10-06 / 79. szám
2 beszerzésed háta mögött ott dörzsöli kezét egy-egy banküzem és mindig ugyanazok a banküzemek, hogy a * te és családod életét spanyolcsizmába szorítsák és a maguk zsebét meghizlalják . . . Fejétől, a fődrágitóktól szagosod- ván a hal : természetes, hogy a közvetített forrásokból fakadnak itt a vidéken, főleg városokban a mellék források is, melyekből a mi jajgatásunk, szenvedésünk, kizsákmányolásaink, hallatlan nyomorgatá- saink származnak.' Ellenségeink nem bírnak velünk. Letepernek, megkinoznak — a bankokráczia kartellei, hálói és öntudatos spekulácziói. Mi fog történni? — nem tudjuk. Azt megállapíthatjuk, hogy mikor itthon, a mi társadalmunkban minden ember, a kiben van lélek, van szív, van hát hazafias érzés, van egy csöppnyi szánalom: azon töri a fejét, a tudását, az agyát, hogy mikép lehetne e hidra fejét., a drágaságnak fejét összetörni. . A bankokráczia, a fődrágitók a kősziveknek, az irgalmatlan zsarnokok módjára használják ki a helyzetet. Ok nem vesznek részt a nemzetnek nagy gondjaiban, mely élethalál közt sulyosodik. Ok nem tanácskoznak arról, hogy segítsék a nemzetet, hanem arról, miképen osztakozzanak — a nyert milliókon. A millióknak magas rakásairól nézik a mélységeknek nyílásait. . . . Tessék elhinni, ezek a lelkek nem tartoznak a nemzet leikéhez . . . Vas Gereben mondásai. Az asszonyok úgy vannak a nyelvükkel, mint a diák a toll- kóssel. Akkor is farag vele, mikor nem kell. * Némely vendég olyan, mint a tótnapszámos. Meg tud még enni akármi ebéd után egy fazék aludt-tejet. Ha pedig hosszú időn át . . . tiz, tizenegy, sőt tizennégy hónap múltával sem jött levél, olyan szépen kérik a többi utczai gyermekek is: — Báesika, hozzon már nekünk is levelet. Akkor a mama nem fog sírni. Mi lelki hullám zajlik annak az egyszerű embernek, a levélhordónak is a kebelében. — Lelkem, szól részvéttel. Minden nap a ti leveleteket keresem először. A tieteket. Oh az a levélhordó átéli a mi és más utczáknak életét a háborús idők alatt, bizony átéli. Hiszen a szenvedő, a reménykedő, az összetört, az erős lelkek is ő benne mintegy kapcsolva látják, érzik a maguk szivük sorsát. Örömét, bánatát, reményét busongását. * * * * Tegnap késett a levélhordó. Egy kis fiú egész az utcza végig megy elébe. Ott várja nagy , gondokban, kis fejének nagy gondjaival. És meglátja a nagy táskát. Kipirul az arcza, mozdul a lába. — Bácsika, egy szép körtét hoztam magának. Ugy-e hozott levelet mamának ? Az öreg,fiú . . a levélhordó lehajlik a gyermekhez. És átöleli. Aztán táskájába nyúl, levelet ad át. A fiú röpül vele . . . haza. Majd kis idő múlva kirohan az utczára. Megtalálja az ő utczabeli gyermektársait . . . — Fogoly az apám! . . . Nem halt meg 1 Nem veszett el. A levélhordó vissza- vissza néz . . és úgy élvezi az árvajelöltek . . boldogságos örömeit ... A gyereknek örömét. Mester. „SZATMÁRI HÍRLAP, A kormány még mindig várakozó álláspontban az általános maximális árak meghatározásának kimondásával. Úgy látszik meg akar felelni liberális felfogásának s voltának és a szabadságot egész az ordító szabadosságig kímélni igyekszik. Vagy bízik abban a módszerben, hogy várni kell, mig az eszeveszett, őrületig menő kapzsiság maga kényszeríti arra, hogy no már most ti magatok akarjátok. Ismerjük a nehézségeket, amik a kormányzat helyzetét is súlyossá teszik. De úgy látszik, hogy most már ő maga is gondolkodóba esett és nem késhetik a legszigorúbb és kérlelhetetlenebb intézkedésekkel. A fővárosi lapok már jelzik, hogy a kormányzat e lépésre a lehető legrövidebb idő alatt rendeletet akar csinálni. Mit kelljen azonban érteni lehető legrövidebb időn most, mikor az idő drágább, mint valaha és vájjon a fővárosi lapok hírei csak, mint kívánat dobatott a közönség elé: nem tudhatjuk. Egy bizonyos, hogy ha ez a rövid idő még sokáig fog tartani: úgy a vis major kényszeríti majd a kormányzatot arra, hogy amit maga nem akart, vagy nem tudott megcse- lekdni: végrehajtsák az elemenetáris erővel előtörő kényszerűségek. Egy újabb adatot szolgálunk ahhoz a rabló hadjárathoz, a mi teljesen jogossá teszi az országnak hangos kiáltását : állam irgalmatlan kezekkel sújts az irgalmatlan kalmárokra. A megtörtént eset következő: Egyik község elhatározta, hogy fölös burgonyatermését, amely három vaggont tesz ki, eladja az egyik budapesti élelmezési intézménynek, mondjuk a Hangyának. Megkérdezték a Hangyát, mennyit ad a burgonya métermázsájáért. A válasz az volt, hogy csak szállítsa ki a község a vasútra a három vaggon burgonyát, rakják föl a vag- gonokba s indítsák útnak Budapestre, a Hangya 12 koronát fizet érte métermázsán- kint. A község megbízta az egyik ügyes gazdaembert, intézze a szállítást, menjen a kocsikkal az állomásra s legyen ott a bevag- gonozásnál. Mindez szépen meg is történt. A megrakott szekerek ott álltak az állomáson, a napszámosok buzgón rakták a vag- gonokat, a parasztember meg fölügyelt a munkára. Egyszer csak berobog az állomásra a Budapest felől jövő személyvonat s leugrik róla egy vastag botos, köpczös ur. Olyan közvetítő féle. Oda áll a pipázgató felügyelő elé s megkérdezi: — Hová szállítják a burgonyát ? — Pestre. — El van már adva ? — No, el is, nem is. A Hangyának küldjük. Azt irta, megveszi. — Hogy? — Tizenkét koronáért. A közvetítő közelebb lép a paraszthoz. — Tudja, mit ? Én adok magának tizenöt koronát mázsánként. Odaadja ? A parasztnak felvillan a szeme. — Tizenötöt ? És kifizeti mindjárt ? A közvetítő siet a megnyugtatással. — Ki, rögtön. Itt az állomáson ! Az alkut elintézik, mindössze csak másik szállító-levelet kell kiállítani, amelyen nem a Hangya czime szerepel, hanem a köpczös közvetítőé. A bevagonozást elvégezték, a szekerek hazamentek, a parasztember megkapta a pénzt. — No, — mondja a közvetítőnek, — azt se hittem volna, hogy itt egy állóhelyen öt perez alatt keressek kilenczszáz koronát 1 A köpczös közvetítő mosolyogva rázza meg a parasztember kezét: — Engem se féltsen 1 Én is pont 900 koronát nyertem ez alatt az öt perez alatt. En meg tizennyolez koronáért szállítom az én ezégemnek 1 És barátságosan elváltak egymástól. A tizenkét koronás burgonya átváltozott tizenyolez koronássá. Mi lesz még vele, mire a fogyasztó kezeihez jut ? A. pápa a rózsafüzór-áj tatosságról. Az Osservatore Romano a pápának az olasz Orökrózsafüzér Társulat Firenzében levő igazSzatmár-Németi 1915 október 6. gatójához intézett levelét közli, amelyben a pápa a többi közt ezt mondja: — A jelenlegi óra szomorú és komoly volta, a lelkek egyre növekedő erőtlensége, az a mélyen érzett szükség, hogy a megpróbáltatásokat szenvedő népeknek vissza kell adni a béke áldását, mind világosan bizonyítja az Isten akaratát, hogy ma áhitato- sabban és szakadatlanabbá kell imádkozni, mint valaha, hogy az Isten kegyelme szabjon végre határt a megbosszuló igazságosság végzetes utjának. A nagy vérontás közepette, amely nem hogy lecsillapította volna, hanem inkább még táplálta a testvéri gyűlöletet, megkezdődik a rózsafüzér várva-várt hónapja, amely a kegyelmek anyjának, a béke királynőjének van szentelve. Ezért az a mi kívánságunk, hogy minden rózsafüzór-áj tatosságon külön imát mondjanak a békéért. Imádkozzon valamennyi hivő, emelje éjjel-nappal karjait az ég felé, esdjen bocsánatot, testvéri szeretetet és békét. A kiegyezés megújítása. Az Ausztria és Magyorország között kötött kiegyezésre vonatkozó törvény szerint, a kiegyezés megújítására nézve a tárgyalásokat már folyó évben meg kell kezdeni. Mi magunk részéről abban a nézetben vagyunk, hogy a mostani körülmények között,’amikor a külpolitikai helyzet annyira bizonytalan, uj évekre szóló kiegyezést kötni szinte lehetetlen. Vannak azonban akik az ellenkező nézetet vallják, sőt tudunk olyan törekvésekről, amelyeknek czélja éppen az, hogy a kiegyezés megujittassék. Azokat, akik ebben a felfogásban vannak, nem riasztja vissza az, hogy a magyar képviselőháznak csak meghosszabbított mandátuma van s hogy Ausztriában a parlamenti gépezet egyáltalában nem működik. Nem riasztják őket azok a nehézségek sem, melyek az idegen államokkal való viszonyunk rendezetlenségéből erednek. Mi magunk részéről tartózkodnánk ilyen viszonyok között uj kiegyezést kötni. Azon szerény véleményen vagyunk, hogy kezeinket egy olyan uj kiegyezéssel megkötnők, amelyet hamarosan újból módosítani kellene. Hol a liszt? — mert már egy hét óta — nincs a kereskedésekben; még kényét liszt sincs Panaszos levelet kaptunk, hogy már is liszt hiány van. Utána néztünk és informácziót szereztünk a legelőkelőbb kereskedésekből: mi van a liszttel ? Nincs, nem kaptunk, — mondották egybevágóan. A malom 5000 mm búzát, gabonát kapott a várostól. A legforgalmasabb kereskedések ujjaikon adnak számot, hogy mennyi zsákot kaptak elárusitásra. És már íme egy hét óta nem kapnak, mert — nincs. Hát hol a liszt ? Erre a kérdésre a közönség múlhatatlanul felvilágosítást akar szerezni. Mert ezzel a liszthiánnyal éppen azokat a családokat sújtják, akik nem bírják az engedélyzett búzát, gabonát beszerezni ; akik a kereskedésre vannak utalva napról-napra. És ott azzal elégítik ki őket, hogy már nincs liszt. De hát hol van ? A kereskedőknél nincs. Ok nem is árulták el. Felét sem árulhatták el. Feleletet is kaptunk erre a kérdésre, 1de a feleletet más helyről várjuk. A zsir-triikk. Semmiféle áruezikk ára nem emelkedik oly gyorsan, mint — a zsíré. Meg van ennek az oka is. Elérkezett ideje — a zsirtrükknek ideje. Hogy hogy ? Mikor a husnemüek ára a megfizethetetlen- ségig emelkedett, a közönség úgy segített magán valahogy, egyszerűen beszüntette a hús evést. Nos várjatok. Csinálunk egy olyan trükköt, hogy most már igazán nem segíthettek magatokon. Megcsináljuk tehát a zsir- trükköt. Egyes városokban, vagy egyáltalán elrejtik a zsirt, más helyütt pedig 10—12 koronára vitték fel. Az elrejtett zsírokat több helyen a hatóság a pinezékböl rekvirálta, mert a városi tanács sürgősen kérte a hentesáruk lefoglalását ; a lefoglalt árukat hatóságilag fogják kimérni. Az ilyen trükkel szemben radikális trükköt kell alkalmazni. Dicséretet érdemel városunk hatósága, hogy zsirt árusít és pedig mérsékelt áron. De jó lesz készen állani e trükkel szemben, mert könnyen történhetik, hogy zsirkészletét nem bírja majd beszerezni.
