Szatmári Hírlap, 1915. július-december (24. évfolyam, 52-104. szám)
1915-09-29 / 77. szám
XXIV. évfolyam. Szatmár-Németi, 1915. szeptember 29. 77. szám. (HETI SZEMLE) POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre 10 K Félévre — 5 , Negyedévre — 2 K 50 f. Egyes szám ára 6 fillér. Tanítóknak és kézmfiiparosoknak egy évre 8 korona Amerikai Egyesült-Államokba — egész évre 3 dollár Felelős szerkesztő : BODNÁR GÁSPÁR. Laptulajdonos A SZATMÁR-EGYHÁZMEGYEI IRODALMI KÖR. A kiadóhivatalt illető összes küldemények, pénzek, hír detések stb. I>i*. Bakkay Kálmán kiadóhivatal, főnök czimére Szatmár-Németi Szeminárium küldendőki Pályázati hirdetések egyszeri közlése B korona ----------------- Nyllttér sora *Q fillér. ----------------Me gjelenik minden héten kétszer: szerdán és vasárnap Csendőrökkel, rendszabályokkal, még a legszigorúbb büntetésekkel sem lehet tehát megakadályozni, hogy a maximált árak körül embertelen visszaélések ne történjenek. Mert rend a lelke mindennek, de a rendőr nem mindig lehet lelke a rendnek, az emberségnek a — becsületességnek. Ide valami más kell. Nemcsak szurony. Nemcsak pénzbüntetés. A börtönnél is — valami inásabb kell. A közlelkiismeret. A mely lelkiismeret egyeseknek lelkiismeretéből alakul ki. A német szövetségtanács rájött erre a tapasztalatra. Megelégelte az eddig alkalmazott fizikai védelmeket. Most már az erkölcsihez nyúl. Ahhoz a forráshoz, ahhoz a nagy, csudálatos erőhöz, mely a német nemzetet bent és künt szilárddá, le- győzhetetlenné tette. A szövetség-tanács kimondotta, hogy polgári becsületjogait veszti el az a lelketlen kalmár, a ki túllépi a maximális árakat. A becsület eddig minden valamirevaló nemzetnek és a nemzetben minden egyes polgárnak legdrágább, legféltettebb kincse volt. A nemzet becsületéért küzdenek együtt magyar, osztrák, német vitézek. A több milliós hadseregben minden egyes katonának egyéni becsülete szerezte meg a mi győzelmünket és fejtette ki a történelemben páratlan ellenállást, amelyen bárom, négy világbatalomnak vad erőfeszítései törnek meg. Ott tehát a csatatereken a becsületvesztést dísztelen halálnak tekintik a mi dicső táboraink. A táborokban minden egyes katonánk. A becsület inkább tehát, mint becsület nélkül való — dísztelen élet. Lebetséges-e, hogy más felfogában, cselekvésekben, küzdelmekben- élhessen e nép itthon való küzdelmei közt? Hiszen ez a küzdelem hozzátartozó eleme a dicső győzelemnek. Lehetséges-e, hogy a német nép meg ne értse a nagy szót. Azt a szót, melyet a, német becsületnek, a német élni- akarásnak nevében, azegész világnak hallatára a német nemzet kimondott. És megértjük-e mi? Az a nagy szó nekünk is beszél! A mi lelkünket, a mi nemzeti becsületérzésünket is megrázza, ébredésre hívja. Lehetséges-e, hogy akkor, mikor a magyar becsületet, lelkiismeretességet, csudás áldozatokat, kitartást, testvériességet az egész világ kiemeli és a nagy német nemzet leikéhez és gigászi tetteihez méltónak ítéli ott a harcztéren: akkor itthon ... az embertelen, testvér-fosztogató és becstelen kalmárság bélyegét süssék reánk. Reánk, a kiket csendőrökkel sem lehet becsületességre tanítani. miért ? Az állami hivatalnokoknak juttatott előleg millióknak lelkében szinte kifeszitette ezt a kérdést: — Miért segíti az állam csak a maga hivatalnokait? És miért nem mindazokat, a kik nem állami tisztviselők, de voltakép a nemzetnek, az államnak munkásai. Nem szabad volna az egységes nemzeti czélra való munkákat — igy mondják — széttagolni, megkülönböztetni. Nincs állami, csak egységes nemzeti munka. Bizonyos, hogy az államokban, mondEgy katona levele a táborból öreg édesanyjához. — A Szatmári Hírlap eredeti tárczája. — Kedves jó anyám ! Szegény Róják Pista nem bírja a har- czot tovább. Pedig úgy bánnak vele a tiszt urak, mint hőssel. Kegyetlenül bátor har- czos is ő. Nemcsak, amint mindközönségesen szoktuk mondani, hogy bátor. De merész, amilyenek kevesen vagyunk a táborban. Ha veszedelmes kikémlelésre kerül a sor : ő áll elő. Őt is küldik, mert biztosra veszik, hogy eredménnyel tér vissza a táborba. De hát ember az ember, ha bős is. A sok merészkedés megette az egészségét. A lábát, a szervezetét. Nem ő érzi, mert érezve is legónykedik. De az orvos urak állítják, hogy pihennie kell, ha el nem akarjuk veszteni teljesen. Hát egy pár heti szabadságot kap, hogy haza mehessen és felszedje magát. Nem tagadom jó édesanyám, hogy szent irigységgel kisérem lépteit, melyekkel haza jut. Haza ... a hol nemcsak az ő maga édesanyját csókolhatja, hanem láthatja az én galarabősz édesanyámat is. Ez a szent irigység csak pillanatig tart a lelkemben. A másik perczben már nyugodt vagyok, mert ismerem és büszkeséggel viselem hazafias kötelességemet. Eddig csak a rózsaszinü levelezőlapokon Írhattam és rövidesen. Hogy miért, tudhatod jó szülő anyám. Most, hogy Pista indulóban . . szerencsémre egy kis„ zavartalan időm akadt, hát irok bővebben. Ő már várja is, hogy a levelet magával vihesse. Kedves jó anyám, elsőben is köszönöm, hogy megtanítottál Istenben hinni és ő benne bízni. Nem is lehet a katona lelke sem erős, sem nyugodt, ha nem hisz Istenben. Ezt én itt napról-napra tapasztalom. Nemcsak a magam lelkén, de sok-sok bajtársam lelkén is. Majd elbeszélem . . ezeket a tapasztalatokat azoknak a számára, akik otthon nélkülözhetetlenek lévén, talán nélkülözik az Istenben való hitet és a vallás erejét, értékét és vigasztaló hatalmát. De különösen köszönöm édes jó anyám, hogy a te régi és oly drága szent olvasódat, a Rózsafüzért kis csomagomba juttattad. Még mint gyermek sokszor, estenden, mikor egyedül voltunk-------együtt imádkoz tuk . . . Később, nagy diák koromban, már csak szent kegyelettel és tisztelettel néztem, hogy mozog jóságos ajkad és ránczos kezed ujjai közt csendesen morzsolod . . . Aztán . . aztán . . Az egyetemen már rá sem gondoltam a te szép szemed gyengeségét kisegítő . . . imádságos könyvedre. Mert a Rózsafüzér valóságosan az. Imádságos füzér-könyv. Ha haza haza mentem . . . eltöltöttem az időt a kávéházban. Ritkán láttam kezedben a te öreg olvasódat . . . Milyen változást is idéz elő a főváros, az egyetem az ifjak lelkében. Azt csak most tudom és értem meg igazán. Bevallom neked jó mamám, hogy bizony az én csomagomba tett olvasódra sem gondoltam, jó ideig. Mikor — úgy félénken, gyöngéden mondottad: — Fiam, beteszem az én öreg olvasómat a csomagba . . Úgy mosolyogtam befelé, az ón jó anyámnak gyermeki naivságán. És lelkemben úgy zsongott a rejtett beszéd: „— Szegény jó anyám 1 Ő nem akarja tudni, hogy most fegyverrel, vérrel és ágyúval kell védeni a hazát, nem pedig anyókáknak olvasójával. De egyszer csak 1 Óh az a pillanat. Én nem félek a haláltól. Felettem, mellettem, körülöttem ólálkodott és sompolyog most is. Mikor az a pillanat eljött, akkor éppen a legnagyobb biztonságban voltunk. Én különösen. És e biztos helyzetben mozdult meg a lelkem. . . . Egyszer csak előttem ültél, úgy és akkor, mikor öreg olvasódat morzsoltad. Együtt ültünk, úgy és akkor, mikor mint gyermek én is veled mondottam az olvasót. Ez a kép, ez a látomány megmozgatott. Szinte lázasan nyúltam kis csomagomhoz. És kerestem a te öreg olvasódat. Először megcsókoltam. Aztán szivem tája felé tettem. De még nem imádkoztam. Rövid idő kellett, már imádkoztam. Morzsoltam. A lövészárkokban. Az erdőknek fái alatt. Agyú dörgó- ses éjszakákon. És napról-napra. S ha éppenséggel nincs mód benne, hogy valamelyik nap elmondhassam . . úgy érzem, hogy lelkem üres. Hiányzik belőle valami. Az élet. p
