Szatmári Hírlap, 1915. július-december (24. évfolyam, 52-104. szám)
1915-09-29 / 77. szám
s juk egyes országokban ez a szocziális felfogás lenne a legideálisabb, eszményibb. Mi is közeledünk e felfogáshoz, de a formácziókban, a gyakorlatban még nagyon távol vagyunk tőle. Mihelyt a munkakörökről van szó és arról, hogy valami állami in- tézmény-e vagy nem; állami szolgálatban van-e, vagy hol?: érthetően és élesen kiszö- gellik a megkülönböztetés. Nem lehet rajta csodálkozni. E megkülönböztetés mindnyájunknak természetében van. Magunk is megkülönböztetjük, a kis körű családi életben azokat, a kik minekünk és velünk dolgoznak. Az állam is egy nagy család. Munkásait, szolgáit közelebb érzi szivéhez. Szorosabb kötelességet velük szemben. Már ez igy van, hiába. Minden államban. Az állam úgy gondolkodik, hogy nem is lehet minden polgárának közvetlen gyámja. Nem tehetné, ha akarná, próbálná is. Meg aztán. Nem olyan nagy, irigylésre való segedelem az, a mit most az állam a maga hivalnokainak nyújt. Előleg az és nem ajándék. Keservesen kell azt rövid időn belül visszafizetni. Hiszen már — gondolom — januárban havi fizetéseikből húzzák részenkint, folytatólag. Cseberből-vederbe esnek igy. Mindezekkel szemben világért sem állíthatjuk, hogy az államnak nincsenek kötelességei, mérhetetlen felelősségű kötelességei a segedelmet, gyámolitást illetőleg a haza minden polgárával, munkásával szemben. Más alakban, de lényege szerint még hatásosabb segedelmet nyújthat a kormányzat polgárai számára, okos, határozott és megalkuvást nem ismerő szocziál-politikájával. Az a kormányzat, mely ezt a politikát megtalálja, nemcsak bevásárlási előleget ad polgárainak, de megnyeri itthon a csatát és a legszebb, legreálisabb, de erkölcsi diadalt is arat. Semmi habozás, késedelem, tekintet ott, a hol a nemzet nagy tömegének életkérdéséről van szó. Nem szabad bevárni a rombolásokat, a pusztításokat, miket itt a gazdasági életben pl. a vad ösztönök már eddig is véghez vittek. Az az egy eset pl., mely a krumplinak maximálásánál az óriási különbséget Ausztriában és nálunk oly kínos fájdalmasan feltünteti ... kis tükör-darab, melyben egész gazdasági, mostan való életünk megvilágosodik. Miért nem lehet nálunk, a sokkal inkább, százszor inkább agrár államban megcselekedni azt, a mit Németországban és Ausztriában is megcselekszenek ? Millió és millió lélekből hangzik a kiáltás: Miért ? Olyan jól esett, hogy — bár nem tüntetek avval, hogy én az olvasót|| imádkozom, sőt takargatom: mégis észrevették bajtársaim az én öreg olvasómat. Olyan jól esik, hogy nemcsak nem gúnyoltak, vagy csipkedtek érte, de, hanem tiszteletreméltó némasággal becsülték meg. Sőt akadt egy más vallásu vitéz baj társ, aki azt mondotta: — Milyen boldog vagy, hogy édes anyád erre az egyszerű imádságra megtanított. Ha neked örömöt okozok ennek a dolognak leírásával és bevallásával, igen boldog vagyok. S hiszem, hogy te is az vagy, jó mamám. És nem kétlem, hogy te ezt a boldogságot az Olvasókirályné hathatós közbenjárásának köszönöd. Én is. Legyen érte hála. . . . Tegnap egy uj orvos jött a harcz- térre. A vakok kórházából jött a frontra, mert hires sebész. Véletlenül kihullott a blúzomból az öreg olvasó: — Hja, mondotta mély sóhajtással. Ismerem ezt a kedves füzért. A vak katonák kezében láttam. Sokaknak kezében. A jó irgalmas nénikék ajándékozták nekik. Egyesek örömkiáltással fogadták: — Édes anyám is igy, ezen imádkozott. Mások nem ismerték, vagy inkább nem tudták az imádkozás módját. A nénikék megtanították. Mily boldogok voltak ezek a szegény, szerencsétlen világtalanok. Mintha az „SZATMÁRI HÍRLAP. A fa mizériák. Hiábavaló dolog most már azt firtatni, hogy ki az oka és mi az oka városunk famizériájának. Főleg pedig személyeket tenni felelőssé, sőt támadni, mint azt teszik a szerkesztőségünkbe küldött epés felszólalások. A valóság az, hogy habár a városnak rendelkezésére, mint értesülünk — 10 ezer■ 250 öl fa áll; hogy habár a városi magisztrátus nagyon is fontolóra vette, mikép lehet a laikustól is előrelátott famizéria, valósággal inkább fauzsora ellen védekezni; hogy erős szerződést kötött a fa biztosítására a város: töbh szék közt a padra estünk. Nincs fa 1 A fauzsora javában és vehemens erővel kezdette meg vig szüretét s most már ott tartunk, hogy 20 ezer koronán felül való jövedelemmel rendelkezzék az, a ki a télire való fát egyszerre be birja szerezni. Halljuk, olvassuk, hogy a czéget, czégeket, a kikkel e város szerződést kötött a legvétkesebb gondatlanság terheli. Azt kérdezi erre egyik hozzánk beküldött felszólalás, hogy csak a czéget terheli ? „Miért tudta magát biztosítani a város villamos müvének igazgatósága jó időre fával? Azért, mert az ilyen előrevaló látáshoz, a dolgoknak, körülményeknek gyors átértéséhez határozottság, férfias akarat, rendíthetetlen elhatározások kellenek. A kapkodás, a krajczáros takarékosság egy nagy szociális érdekkel, egy egész városnak kínossá, sőt végzetessé válható érdekével szemben, tapasztalt ingadozó lelki állapot biztos felsüiésó- seknek forrása.“ Egy másik felszólalás keserűen kérdezi: „Az utolsó órában konstatálják, hogy (a helyszínén járva) a szerződési viszonyban levő czég nem fizeti munkásait, nem is gondoskodik munkásokról, a pálya rendbehozásáról . . . kitermelésről, a hozatal megindításáról . . . most ? És ha nem tanulhattunk volna már .. . stb.“ Ennyi elég lesz talán a város közönsége hangulatának jellemzésére. Szolgáljon vigasztalásul, hogy mint hirlik, a fának városunkba való szállítása gyors egymásutánban fog folyni. Bár úgy lenne 1 A hadviselő népek felekezeti viszonyai. A francziák minduntalan azt a vádat hangoztatják, hogy a világháború a protestantizmus harcza a katholicizmussal szemben. Erre a vádra fényesen ráczáfol az a kimutatás, amely hivatalos adatok alapján a hadviselő államok felekezeti viszonyait mutatja be : Az 1910-iki német népszámlálás szerint a Német birodalom 64,925.993 lakosa közül 39,991.421 protestáns, 23,821.453 katholikus. A katholikusok száma több tehát a lakosság egyharmadánál. Ausztria és Magyarország 51,390.223 lakosa közül 39,305 470 katholikus, 4,556.500 protestáns, 4,479.646 görögkeleti és 2,258.013 zsidó. A kettős monarchia lakoselső világosság szökött volna elsőtétedett lelkűkbe. Oh . . . csak imádkozzák önök is. Hiszen a mi apáink, régi régi vitézeink a kard markolatján hordozták . . . Kedves jó anyám, úgy megkönnyebbült a lelkem, hogy mindezeket neked megírhatom. Egyébként jól vagyok. Egészségem rendit- hetlen. Bízom a jó Istenben, hogy téged is megőrzött, megőriz. Tisztelem Ágnes nénit; téged pedig csókol a te hálás fiad: Tibor. * Eddig a levél. Csak kevés mondanivalóm van hozzá. A minapában meglátogattam a tisztes matrónát. Tibornak galambősz édes anyját. Ott ült a régi, családi asztalnál és — az olvasót imádkozta. Arczomon látható örömmel újságoltam neki, hogy Tibor fiát szép kitüntetés érte. A „nagy vitézségi érmet“ adta neki a király. A tisztes matróna szemét tele futotta a köny. Nem kérdezte, honnan tudom ? Azt sem, hogy mi értéke van e kitüntetésnek ? Jóságos két szemét reám vetette, aztán rán- czos kezében levő olvasóra mutatott. És ismét rámutatott az olvasóra . . mert ajkára szó nem jött. Nem engedte a szót ki a szive. A boldogságos öröme. Az a néma öröm, melynek nincs szava. E levelet is szótlanul adta át nekem. Mester. Szatmár-Németi 1915. szeptember 29. ságának többsége tehát katholikus. Németországban és a kettős monarchiában tehát összesen 63,126.923 katholikus és 44,547.921 protestáns van. Áz entente hatalmak felekezeti viszonya a következő: Francziaországban 38,000.000 katholikus és 650.000 protestáns van. Angliában 38,000.000 protestáns és 5,500.090 katholikus él. Belgiumban 7,500 000 katholikus és 100.000 prtestáns. Oroszországban 110,000.000 orthodox, 11,000.000 katholikus és 7,000.000 protestáns van. Az entente oldalán tehát 62 miliő katholikus és 45 és fél millió protestáns áll. A többség szintén katholikus. Ha az orthodoxokat figyelembe vesszük, akkor a részletes összehasonlítás egyáltalában nem kedvező a ententera. A 35 millió katholikus olasznak a háborúba való beavatkozása meg éppen megdönti azt a rágalmat, hogy a világháborút a protestantizmus idézte föl a katholiczismus letörésére. Maximális árak, vagy szabadvásár ? Ezt a kérdést a mi városunk törvény- hatósági termének zöldasztalánál is felvetették. Egyes, talán, ha jól emlékszünk egy városatya az élelmiszerek árainak meghatározása tárgyalásakor azt a véleményét nyilvánította, hogy az élelmiczikkeknek maximálisával hagyjunk fenn. A szabad-verseny okvetlenül meg fogja hozni az áraknak mérsékelését, leszállását. A szabadversenynek nem vagyunk ellensége, ha ez a verseny a szabadságnak tisztes mértékét, erkölcsi tekintetben való alapgondolatát meg tudja őrizni. Békés, normális időkben, az emberi szenvedélyeknek és kapzsiságnak vaddá fejlődött ösztönei nélkül, bizony áldásos eredményeket hozhat minden téren. A piaczon is. De most, a háborús időben már belekóstoltak az emberek a szabadosságba, a mi az igazi értelemben vett szabadságot megalázza és csúffá teszi. Hogy a korlátlan szabadság és verseny mit müvei és a maximálás nélkül hova fejlődik, minden vitatkozás és szóbeszéd helyett feleljen reá a gyakorlat. A próba. Olvassuk csak e sorokat: — Ahol felfüggesztették a maximális árakat. Hódmezővásárhelyről jelentik : A városi tanács a piacz¥ maximális árakat próbaképpen két hétre felfüggesztette. Az eredmény meglepő volt. Mindjárt az első napon négyszer-ötször drágább lett minden élelmiszer. Egy pár csirkéért például 12 koronát is kértek. A lakosság körében nagy az elkeseredés a rosszul sikerült próba miatt. A német életrevalóság. Az „Alkotmányiból olvastuk a követkeső igen megszívlelendő sorokat: — Hogy a német ötletességnek csak egy kiragadott példájával szolgáljunk, Németországban már hónapok óta rendszeresen működnek a hatósági zöld- ségszáritás nagyszabású üzemei. A tulfelho- zatal időnként visszatérő eseteiben a városi hatóságok összevásárolták a fölös zöldséget s a városi gőzmüvek felhasználásával, az ott felszabadult, feleslegesen elveszőbe ment hőenergiát arra használták fel, hogy hatósági zöldségszáritó üzemet létesítsenek. Az ötlet bevált és Berlin ma, hónapokkal a téli szükség beállta előtt, bőségesen el van látva az egész tél folyamára szárított zöldséggel, amelynek táplálóereje éppen olyan nagy, mint a friss zöldségé. Vájjon olyan nehezen volna ez nálunk megvalósítható? Nem hisszük s csak a vezetőink élelmességén és energiáján múlik, hogy úgy ezt a gondolatot, mint a többi jól bevált német ötletet magukávó tegyék. Eredetiek ugyan nem leszünk, de a jó ötlet utánzása nem szégyen. A nyár derekán irta más szavakkal ugyanezt a „Szatmári Hírlap.“ De ugyanezt. „Készüljünk a télre . . . zöldség-szárítás, gyűjtés télére való hüvelyesek és mimásokról való gondoskodás enyhíteni fogja a lakosság helyzetét. Készüljünk arra, hogy a reánk következő tél, még nehezebb lesz, mint az elmúlt.“ Ismeri a feleségemet ? Biró: Látja, maga világot látott, Írástudó férfi, hát nem szégyelte oly embertelenül elverni a feleségét, mint valami afféle czivüizálatlan ember ? Vádlott: Ismeri a feleségemet ? Biró: Még nem volt szerencsém. Vádlott: No hát akkor ne beszéljen az ur 1
