Szatmári Hírlap, 1915. január-június (24. évfolyam, 1-51. szám)
1915-03-17 / 21. szám
2 SZATMÁRI HÍRLAP Szatmár-Nómeti 1915. inárczius 17. lett volna Wrlna. Nem vette észre az ellenséges vezér a tájékozatlanságukat. Sejtette ugyan már Dembinszky terveinek a helytelenségét, gondolta, hogy ellentmondók a parancsai. Görgei sem tájékozta magát, félt a bekerítéstől. Ezért nem is fedezte Kmety, Pöltemberg seregével a visszavonulást. Katonáit, seregét veszélyben látta, azért saját felelőségére ő is átkelt a Tiszán. És ép itt nem használta fel a döntő pillanatot Wrlna. A haditörvényszék előtt tudta meg, hogy mily nagy csapást mért volna a honvédseregre, ha nem nézi tétlenül Görgei tiszai átkelését, magakadályozza ezt. Ott kellett volna letenni a fegyvert és nem vesztett volna a szolnoki ütközetben 800 fogollyal 1500 embert, 11 ágyút, 20 mu- niczióskocsit, 300 lovat az ellenség. Győzelmesen haladt előre a magyar sereg és csak a diadalmakban fáradt ki, mikor megállott Világosnál. (rja•) Aki egy óra alatt megőszült. Febérhaju, mélyen beesett szemű ember feküdt az egyik budapesti kórházban. Alig töltötte be a 20 évet és már is úgy néz ki, mintha jóval túl volna a félszázadon. Az a sajátságos mélyen bennülő szempár, mely az ősz koponyából mered reánk, szinte megdöbbentő hatást kelt. ügy érzi az ember magát, ha végig siklik rajta e különös tekintet, mintha valami mágnessel simitanák végig, mely szívja az ember lelkét. Szinte megremeg tőle. Beszélni kezd. — Csúnya esős délután volt. Élesen vágta arczunkba a vógnólküli esőcseppeket a szél. Mi a lőárokban feküdtünk. Velünk szembe legalább kétszerannyi muszka volt beásva. Vad kinézésű ázsiai népek lehettek, legalább erre következtettünk riasztó kinézésűkből. Mi a legóvatosabban lőttünk. Egyetlen golyót sem pocsékoltunk hiába. Csak az idő ne lett volna olyan tűrhetetlen. Alkonyaikor előkészültünk a rohamra. Megharsantak a trombiták, elnémultak az ágyuk és mi kiugrálva lőárkainkból bőszülten vetettük magunkat az ellenségre. Csodálatos. Az orosz nem futott meg. Borzalmas vad üvöltéssel ugráltak fel ők is és ép oly hevesen rontottak ránk, mint mi. Iszonyatos recsegés, fegyverropogás, csattogás, orditozás töltötte be a levegőt. Egész sorok dőltek ki mindkét részről. Újabb és njabb erők rohantak fel anélkül, hogy akár egyik, akár másik fél eredményt tudott volna elérni. Egészen besötótedett, mikor mindkét fél visszavonult. Egyik sem üldözte a másikat. Este ismét lőárkaikban voltak a csapatok. Roham alatt a karom sebesült meg, amit csak akkor vettem észre, mikor elhagyott az erőm s én oda roskadtam a többiek közé. Fegyveremre két ellenséges katona esett élettelenül. Túl az egyik hullán, feküdt a kapitányom, aki a felső lábszárába kapott golyót. Lassanként elcsendesedett az egész harcztér. Távolból hozott a szél egy egy tompa ágyudörgést, aztán ez is elmaradt s körülöttünk semmi nesz sem volt hallható. Félelmetes csend borított mindent. Jó, másfél óráig feküdtem a hullák közt mozdulatlanul, mikor megmozdult a kapitányom és fél karra könyökölve felnézett. — Jaj Istenem 1 Sóhajtott a [kapitány. A magyar szóra lettem figyelmes; ekkor vettem észre a kapitányomat. Nem tudtam mozdulni, hogy segítségére lehettem volna. Éjfél előtt tisztulni kezdett az égbolt s a fekete felhők közül óvatosan bujt elő a hold kerek tányérja. Olyan jól esett látni most ezt a jéghideg testet. Úgy éreztem, hogy most már nem vagyok egyedül. Még a mellettem fekvő hullák kezei se voltak oly hidegek. Mindketten szótlanul bámultuk a fenségesen ragyogó holdat, mintha még sohse láttuk volna. Messze beláttuk a csatateret. Mindenfelé fekvő emberi ieotek, élettelenül s köztük mi ketten . . . Egyszerre halk léptek zaját hallottam. Nem tudtam felnézni. A kapitány felkönyökölt, de csak úgy, hogy ne nagyon emelkedjék ki a hullákárnyékából. — Ki jön Kapitány ur ? — A gazember! Sziszegte parancsnokom. Hulla fosztogató I Most már ón is láthattam ezt a pokolból szabadult rémet. Bő köpeny volt rajta. Arcza csak akkor volt látható, mikor fel- emelkedett. Folyton, le le hajolt. Minden hullánál megállott. Átkutatta zsebeit, aztán végig simította a kezeket s a gyűrűket huz- gálta le. Egyik-másik megmeredt hulla ujjá- ról nem sikerült a gyűrűt lehúznia, de azért nem hagyta ott a gazember. Övéből széles kést vett elő s egy nyisszantással levágta a gyűrűs ujjakat. Egymásután 10—15 ily rémes csonkítást láttam. Mi volt nekem a perczben a roham veszélyétől való borzadály, mi volt ehhez az érzéshez képest a félelem és irtózat, azt leírni nem lehet Nyilván az a sors várt reám, ami a többiekre. Egyikmásik élettelen testbe, mely gyanúsnak tetszett a rabló előtt, beledöfte kését a pokol fajzata. Lépósről-lópésre közeledett hozzánk. Suttogva szóltam a kapitányhoz: — Kapitány ur nincs semmi fegyvere? Revolver ? Vagy valami más, mert nekem nincs és nem is bírom. — Nincs semmi. — Tegyük magunkat halottnak. Talán igy megmenekülünk. Többet nem mondhattam, pár lépésre volt tőlünk a fosztogató. Brrr. A gyermekmesókben láttam még ily rém alakot. Az arczából csak orr és szem nem volt szőrrel borítva. Vadtekintetü, élesen kiálló arccsontu ember volt. Orosz egyenruhát viselt. Most a mellettem fekvő hullához lépett, amely egy orosz katona hullája volt. Átkutatta a zsebeit. Nem talált semmit. Most a kezeit fogta meg. Vékony karikagyűrű volt az egyik ujján. Durván rántotta meg. a gyűrűt, azonban nem sikerült lehúznia. És ekkor borzadtam meg legjobban. Oly nyugalommal húzta elő kését ez a rém, mintha egy száraz galyról lenne szó és egy húzással levágta az ujjat. Most hozzám lépett. Felém hajolt. Egyik kezével a zsebembe nyúlt. Éreztem, hogy eláll a szivem verése, egész testemben borzadály futott végig. Féltem, hogy elárulom magam. Arcza közel volt arczomhoz. Kellemetlen pálinka szag ömlött a gazember lehelletével arczomra. Oh ha akkor nem lett volna átlőve a karom . . . Uralkodtam magamon . . . Egyik zsebemben megtalálta az aranyórámat, amit magához vett, aztán keresztül lépett rajtam s a kapitányhoz lépett. Átkutatta az ő zsebeit is, de nem talált semmit. A jobbkéz kis ujján volt egy kis brilliáns köves gyűrű, azt húzta le aztán tovább ment. Mi d a ketten hálatelten néztünk a kéklő égre. Tiz lépésnyire lehetett tőlünk a rabló és nyugodtan folytatta rémes munkáját. Ekkor a kapitányom megszólalt. — Nem bírom. Borzasztóan fáj a Iában. Meg kell, hogy forduljak. — Az Istenért kapitány ur, elárulja magát. — Nem bírom. Nem bírom. Fel kell könyökölnöm. Hiába volt minden könyörgésem, a kapitány felkönyökölt. Ebben a pillanatban megfordult a rabló is és egész közel jött a kapitányhoz s mikor meglátta, hogy él, revolvert vett elő, valamit sziszegett fogai közt, aztán főbe lőtte a tisztet. A rabló még jó ideig folytatta gaztettét. Helyzetem most még borzasztóbb lett, kapitányom nem halt meg azonnal. Iszonyú haláltusája volt s ezt nekem végig kellett néznem, anélkül, hogy tehettem volna valamit. Hajnal fele megszűnt a üal- doklás és megint néma csend borított mindent. Eltűnt a hold is. Reggelig feküdtem ott abban a rettenetes helyzetben. Akkor jöttek a mi katonáink s nagy sirgödröt ástak. Közben éreztem, hogy elhágy minden erőm. Szemeim lecsukódtak s fólálomban hallottam, hogy megérkeztek a fiuk. Hallottam mikor mondta valaki: — Az oroszokat külön . . . Most kétszeresen fogott el a félelem. Ha elhágy az erőm, eltemetnek a többiekkel. És ez a rettenetes érzés uj erőt adott. Mikor hozzám értek a katonák, minden erőmet összeszedve megmozdultam, aztán elveszítettem az eszméletemet. Harmadnap ébredtem fel s akkor már ilyen ősz voltam. T—l. Tóth Gyula sorozatos képki&llit&sa. Aki figyeli Szatmár város művészi életét annak sejtenie kell, hogy egy uj folyamat indult meg úgy a zenei élet, mint a képzőművészetek terén. Erjedés, evolúció, kiválás és ne adj Isten — talán széthúzás is. Szatmár művészi életében egy uj egység jelent meg. Egy valaki, aki talentumának, tudásának és erejének tudatában több évi komoly és szerény munka után egyszerre kilépett a közönség elé. Ez a valaki pedig Tóth Gyula, Münchenben tanuló festőművészünk. Megjelent és követel, le kell tehát vele számolnunk. A művész Münchenben nyerte és gyakorolja kiképeztetését, a bajor kir. akadémián. Akaratos, komoly munkával dolgozott; három félévig, reggeltől estig tisztán fejet rajzolt, két félévig tisztán anatómiát tanult, aktot rajzolt s csak akkor lépett át a festészeti osztályra, mikor ajtanárai tudásának kifejlettsége folytán kónyszeritettók a fölsőbb osztályba való átlépésre. Ritka komoly energia az ilyen. És most kiállítást rendez (tájképek, in- terieurök és arczképekből) a Szatmári Bank palotája egyik termének utczai részében — mert sajnos termünk, ahol kiállításokat rendezni lehetne, nincs, s igy ki kell tenni a képeket és a nézőt egy folyton váltakozó világításba, rettenetes rossz fényhatások közé, úgy hogy csak este érvényesülnek a képek. A „Nővérem“ ez. arczképen nem belsőséget keres (ami fiatal leánynál alig van), nem is a színekre fekteti a súlyt, de keresi és adja az arcz formáit, ami viszont fiatal leánynál tudvalevőleg rendszerint egészen összefolyó, egymásba gömbölyödő szokott lenni s ezért visszaadása elsőrendű feladat. Keresi azután a formák összjátékát a háttérrel, a ruha redőzetével s a fátyol nesztelen elomlásával. Természetes, hogy lüktetnek benne (az elnyomott erő lüktetésével) a vonalak, színek és megvan benne a hasonlóság is, de a fő e képen a formák finom stimmelt játéka. — Á „Szelics Irénke arcz- képe“ czimü képen már a formákat alárendeli a színjátékoknak, mert ezen arezon pompáznak a színek. Magának a kép modelljének arczán annyira tobzódnak a színek, hogy annak egyszeri látása — tisztán a színek játékával — égj egész napra való gyönyörűséget szerez. Es a művész igyekezett ezt mesterien elénk állítani, — s bár megvan e képen is a formák ereje, élete, a fő benne a színek nemes és pompázó játéka. A kiváló tehetséget bizonyító és a nagy mesterekkel rokonságra igyekvő munka azonban a harmadik, a „Bartha Kálmánná úrasszony arczképe“ czimü kép. Ezen az arezmáson már nemcsak a brilliánsul fejlődött technika fog meg, amellyel például a haj színét és finom lágyságát kót-három ecsetvonással odacsapja; nemcsak a formák kellemes dobzódása és plaszticitása van a színek játékával fensőségesen egybeolvasztva, de már a benső élet is híven kitükröződik és nyugodt bájjal ömlik el az arezon. Igaz viszont — s ezt elismerjük a művész rovására — hogy igen ritkán található, különösen szép modellje volt a képhez. Csodálkozva nézzük a képeket. Egy ember, egy kiváló érték, aki csendes, komoly munkával dolgozik évek óta, törtet előre, — és mi itthon nem is tudtunk róla, hogy egy ilyen szülötte is van Szatmárnak. — Hosszú, komoly tanulmányokat és az
