Szatmári Hírlap, 1915. január-június (24. évfolyam, 1-51. szám)

1915-03-03 / 17. szám

XXIV. évfolyam Szatmár-Németi, 1915. márczius 3 17.' szám. (HETI SZEMLE) POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre 10 K — f. Félévre — 5 , — , Negyedévre — 2 K 50 f. Egyes szám ára 6 Mór. Tanítóknak és kézmüiparosoknak egy évre 8 korona Amerikai Egyesült-Államokba — egész évre 8 dollár. Felelős szerkesztő : BODNÁR GÁSPÁR. Laptulajdonos 4 SZATMÁR - EGYHÁZMEGYEI IRODALMI KÖR. A kiadóhivatalt illető összes küldemények, pénzek, hir detések stb. Dr. Bakkay Kálmán kiadóhivatali főnök czimére Szatmár-Németi Szeminárium küldendők. Pályázati hirdetések egyszeri kdzlése 5 korona ----------------- Nyllttér sora 40 fillér. ■ ■■ ■ Me gjelenik minden héten kétszer: szerdán és vasárnap Haza fáj a lelke a magyar kivándorlónak — a tengeren túlról. Ezt üzenik nekünk egy amerikai levélben, mely két hónapi hányattatás után végre ide érkezett. Az ó-hazába, mint ők ne­vezik Magyarországot. Haza fájt a lelke minden ma­gyarnak már a mi nagy küzdelmünk előtt is, A mint lábát az uj hazába tette. És azután is. Ha gazdaggá lett. Vagy ott is szegény, nincstelen maradt. Mert szivet cseréljen az a ma­gyar, a ki hazát cserél. És jaj annak, aki hitte, hogy feledheti nemzetét. Oh, szivet nem cserélhet. Isten az embernek csak egy szivet adott. A hazát, a földel, hol nemzete él: elcserélheti. Elhagyhatja. De akkor a haza költözik szivébe. És ott marad. A hazafájás, a honvágy és fáj­dalom nem mese. Valóság. Sokszor sorvasztó küzdelem és meg-meg- ujuló harcz, a melytől szabad ülni nem tud a kivándorló. Ha a szerencse, szenvedés el is vonja nemzetétől, ha­zájától . . eljön a legyőzhetetlen só­hajoknak és vágyódásnak ideje. Pár évvel ezelőtt a nagymajté- nyi temetőben, egy kedvesen meg­ható kápolna megáldásánál kellett beszédet mondanom. Ott állottam a sirhalmok közt, Isten szabad ege alatt, nagy, hullámzó hallgatóság előtt. Lelkemet csordultig megtöl­tötték az érzések, miket azok a han­tok felfakasztottak. De inodhatoin, hogy az érzések akkor markoltak lelkembe, mikor tekintetem oda vetődött a kápolna oltárképére. A „Fájdalmas anya“ képére, a „Mater dolorosa“-ra. Azoknak akaratából, azoknak mesz- sziről, tengeren túlról érkezett kéré­sére, azoknak áldozatkészségéből áll az a kép ott, az oltár felet!, a kik a községből kivándoroltak. Akik­nek onnan — Amerikából haza fáj a szivük. Az anyák, a családok onnan, a távolból e kép eszményében küldik haza fájón rezgő szivük érzelmeit. Bizonyítják, hogy nem boldogok. Hiányzik valamijük. Hazafáj ásuk- ban érzik. És itthon egy másik anyának szenvedő, busongó képe verődik vissza abban a képben; a hazáé, ki szenved és remél, vár és hisz, hogy az ő kivándorolt fiai visszatérnek. Soha, sohasem feledem el ezt a megrázó összeölelkezést . . ott a te­metőben . . a sirhalmok közt. Ha mindig ily eleven, égőén lobogó volt ami népünkben, magyar­jainkban a hazafájás, az élőkhöz és hantok alatt porladozókhoz való visszatérés vágya; milyen lehet most e vágy, a magyarnak kálváriás nagy esztendejében, mikor vére hullásai és áldozatai közt várja nemzetünk bi­zalommal a feltámadást. Mikor tele vannak sirokkal a harczmezők, kárpátainknak magas­ságai és mélységei. Városaink és falvainknak temetői. Mikor láthatat­lanul ravatalok foglalják el tűzhe­lyeinket és harangoknak bugása sir annyi ezer és ezer családnak lel­kében. Oh, most igazán haza fáj a lelke minden magyar kivándorlónak. Só­hajuk most a bömbölő és háborús tengerek felett szállanak hozzánk. Jöjjetek is! Mihelyt lehet, jöj­jetek. Kidőlt soraink titeket várnak. Búval, vérrel harmatozó mezeink, sok-sok üres, gyászos tűzhelyeink ölelő karokkal fogadnak. Jöjjetek, mig mások, idegenek nem jőnek és el nem foglalják a földet, a hazát, az országot, melyet hőseink nektek is — megmentették. ___________________________A_ A király köszöneté a postásoknak. A hivatalos lap egyik száma a következőket közli: ő császári és apostoli királyi felsége a hadügyminiszterhez az alábbi legfelsőbb parancsiratot méltóztatott legkegyelmesebben kibocsátani: A monarchia posta- és táviró- intézményei a háború következtében rendkí­vüli módon vétettek igénybe. A barcztór mö­götti területen a megsokszorozott forgalmat erősen kevesbített személyzettel kell lebonyo­lítani, a hadsereg körletében a tartaléktáviró tevékenysége mintaszerű, a tábori posta — a mely majdnem leküzdhetetlen akadályokkal áll szemközt — a lehető legtöbbet teljesiti. Hogy én mindezt örömmel elismerhetem, azt a hivatalnoki kar feláldozó tevékenységének lehet köszönni, a mely nem ritkán ellenséges beavatkozások közepette is különös köteles- ségludással maradt meg a helyén. A női személyzetnek épp ily példátlanul feláldozó tevékenysége szintén megérdemli ennek meg­állapítását. A monarchia posta- és táviróin- tézmenyei valamennyi hozzátartozójának kö- szönelemet és legteljesebb megelégedésemet nyilvánítom és megbízom önt, hogy ezt az elismerései közhírré tegye. Wien, 1915. feb­ruár 17-én. Ferenc József s. k. Sok gyermeket szokatlanul sok gyermeket látunk utczáinkon csavarogni. Elsőben a didergő gyermekeket. Ki ne ismerné őket? Lyukas csizma a lábukon. Madzaggal összetűzött kabát rajtuk. Száz rongy és folt nadrágjukon. Kiéhezett, színte­len, sápadt, mosdatlan arcz. Kóczos fej, fe­kete, retkes kéz. Ezek a gyerekek az utcza neveltjei. Leányok és fiuk egyaránt. A mun- kátlanságnak, a lézengő egzisztencziának je­löltjei ezek. És a prostitucziónak. A fiuk czigarettát kerítenek, krajczáro- kat szednek össze és utczai szerencsejátéko­kat rendeznek. Ha krajczár nem kerül — még lesnek is, hogy lophassanak. A gyermek a mi társadalmunk jövőjé­nek tükre. És hála Istennek vannak gyer­mek seregeink, melyek reménnyel, vigaszta­lással töltik el a nemzet lelkét. De aggódva és hazafiul bánattal kér­dezzük : szabad-e a nemzetnek, a társadalom­nak, a városoknak azokat a szerencsétlen, didergő és csavargó gyermekeket a maguk sorsára hagyni, a kik nélkülözik az édes ott­hont, a szülői és iskolai nevelést, gondozást. Mentői jobban tudjuk, szivszorongva tapasztaljuk, hogy a harcztereken és ott, hol a háború vad vihara dúl, olcsó az emberi élet: annál inkább tudatára kellene ébred­nünk, hogy itthon pedig drága nekünk min­den gyermek, ifjú élete. Hiszen rettenetes sok a pótolni valónk; szinte rémület fogja el a lelket, ha reá gondolunk, mit és kiket vesztettünk el. Hol vannak a mi rengeteg számú kul- tur-egyesületeink ? Mit csinálnak szocziáiis iránya intézményeink ? Gyermekbiróságunk- nak hatásköre is oly korlátokkal van körül­véve, hogy igazán csak a bíró egyéni emel­kedettségétől várunk egy kis mozgalmat a szerencsétlen gyermek, ifjúság szemmeltar- tására. intenzivebben kellene ezt az ügyet fel­karolni és a mentési munkálatokat végezni. S különösen meg kellene gondolni, hogy sokszor a szülő itt a hibás. Az a könnyelmű. Az csinálja alkoholizálásával a kimondhatlan szocziáiis bajokat. Még a hadisególyt is rosz- szul használják fel. Tudunk nem egy esetet. De most ne beszéljünk erről. Hanem inkább ébredjünk, cselekedjünk és gondoskodjunk módokról, eszközökről, hogy ezeket a gyer­mekeket megmentsük a nemzeti társadalom számára, a hol oly fájó és szomorúan felénk kiáltó szakadékok támadtak. De nemcsak ezekről a szerencsétlen gyermekekről akarunk Írni. Városunkban és a külső részeken pár ezer, hogy a hivatalos rossz szóval éljünk — nincs beiskolázva. Nincs iskolahelyisóg. Ez a pár ezer iskola köteles gyermek természetesen hol otthon van, hol pedig az utczán csavarog. Sokszor belevegyülve a hivatásos csavargó gyermekek társaságába. Annak idején figyelmeztettük az illeté­kes köröket, hogy szép és helyes dolog, ha a felső iskoláknak, a kultúra magasabb fokú intézeteinek folytatólagos életéről és műkö­déséről gondoskodnak. De első gondunknak

Next

/
Oldalképek
Tartalom