Szatmári Hírlap, 1915. január-június (24. évfolyam, 1-51. szám)

1915-02-28 / 16. szám

2

SZATMÁRI HÍRLAP'

Szatmár-Németi 1915. február 28.

Ä német takarékosság.

Régi feljegyzéseim közt lapozgatok. A mely jegyzeteket olvasás közben tettem gyenge harminczöt éven át. Olyan jól esik átélni újra azokat az eszméket, az időket és társadalmi felfogásokat, melyeknek mindegyikében egy-egy világ él.

Nem tagadom, érthető kíváncsisággal keresem mindazt, a mik a német nemzet társadalom életére, hatalmára, utánzandó példáira vonatkoznak.

Odáig értem, mikor a világ, a nemzetek tekintetüket részint csudálkozva, részint félelmes aggódással és irigységgel (1909. jan.) a hatalmas Bülow herczeg beszédein hordozták keresztül és mélyesztették bele csudás tartalmába. Jegyzeteimben találom azokat a kommentárokat is, melyekkel akkor e hatalmas beszédeket a magyar lapoknak józanabb, nemzetibb része kisérte. Nem lesz talán érdektelen ezen jegyzetekből egy kis kalászatot ide rögzileni. Hiszen ezek a részletek világosságot gyújtanak abba — a mit ma csu- dálunk a német nemzetben.

*

Bülow herczeg, kanczellár 1909. január 19 én a porosz képviselőház ülésén a költségvetés tárgyalása kapcsán igy beszélt.

— A pénzügyi viszonyokat nem lehet egészségessé tenni puszta uj jövedelmi forrásoknak kierőszakolásával. A fő követelmény, hogy a nemzet térjen vissza a takarékossághoz.

— A képviselő urak egyre újabb kiadásokba kergetik belé az országot, részleges és helyi érdekeknek kedvéért, hogy kedvezzenek választóiknak. Veszedelmes görgeteg módjára igy nő egyre-másra a közteher, mig a polgárság össze nem roskad és az állam nem lesz képes eleget tenni a legégetőbb honvédelmi, közigazgatási és kulturális szükségleteknek.

Bülow hivatkozik a régi porosz takarékosságra. Ez az Önfegyelmezés és önmegtartóztatás tette naggyá a 200 éves országot. Ez töltötte meg pénztárát, ez adott neki módot hatalmas hadseregnek szervezésére. Ez állította a kölyöknek és parvenünek gúnyolt királyságot Európa élére.

*

Poroszország a takarékosságnak mintaképe a történet folyásában. A kezdés nehéz éveiben- oly uralkodók ülték az országnak trónját, a kik a világ gúnyolódásának tették ki magukat. És a kikre ráfogták a zsugoriságot. Pedig pusztán egyszerűek voltak. A kik ruhára, konyhára, udvartartásra kevesebbet költöttek egy magyar bankigazgatónál.

Frigyes Vilmos megtartotta alattvalóit

nek, a személytelenségnek virága. Neved: ibolya. Maradj csak te ezután is szerény. És ne keresd a nagy nyilvánosságot. Ne állj az emberek elé — vásári ezikknek. És akkor nem fogsz annyit szenvedni. Hanem gyönyörűséges kék színed olyan értékbe és pompába takar téged, hogy mindenki keresni fog . . . mint az aranyat. Te leszesz a föld ébredésének, a tavasz első napsugarainak hirdetője. Azok a sugarak téged csókolnak szűz csókokkal elsőben. Te fogod megelőzni a virá gok színes virulásait ezért. Illatod messze terjed. És több erőt rejt egyetlen szálad, mint más virágoknak egész csokra. Az ifjúság rajongani fog érted. Es azok, kik öregségükben, elhagyatottságukban, szenvedéseikben és örömeikben tiszta lelküek maradnak . . . tiszta örömöt találnak majd benned. Azt is felvidítod, a kit már semmi se vidámit e földön.

*

Szólt az Ur és áldó kezével érinti — az ibolyát.

Az ibolya pedig alázatosan, szerényen lehajtja fejecskéjét. Es nem dicsekszik senkinek. Hanem elbújik a magasztalások elől. Aztán elfoglalja azt a kis zugot ... a mi az ő világa lesz. Azért tud úgy bejutni az ember kis világába is. A szívbe. És szerezni egy kicsike kis tiszta örömöt. Az ember egyedüli tiszta örömét.

Bodnár Gáspár.

a takarékosságnak utjain. Vérében volt. Népét is belevitte a józan gondolkodásba, a javak arányos beosztásába, az anyagi erők óvatos kímélésébe.

Gyerekes felfogás e nemzetnek hatalmas fellendülését jómódját az öt milliárd franczia hadi sarczban keresni. A német nép lelkében már azelőtt megvolt a haladásnak, a hatalmassá levésnek minden feltétele. Csak kedvező időnek kellett elkövetkezni, hogy büszkén kivirágozzék a szorgos földmivelő, gyáros, kisiparos, kereskedő produktiv munkájának gyümölcse.

A német takarékosságnak egyik hatalmas motívuma a német paraszt megbecsülése, erősítése és értékelése.

— Mi a parasztot védjük, mert ez a mi nagy értékünk. A parasztságot mog kell erősítenünk. Ők a mi birodalmunknak legszilárdabb gyökerei és alapjai. A mig egy német paraszt megáll a rögön, és tisztességesen megélhet: addig nincs mit tartani belső és külső ellenségeinktől.

Mester.

Tudomásul venni jó, de valami tragikusan felfogni nem szükséges ma már azt az inzultust, a melyet a Huszadik Század czi- mü, Jászi Oszkár szerkesztésében megje- jelenő folyóirat meg mert cselekedni. Hiszen baj van már ott, a hol ilyen merényletekkel próbálkoznak azt a csudás nemzeti egységet és ezzel együtt a felébredést megzavarni, sőt megbontani, melyről az egész világ bámulattal emlékezik. Abnormis léleknek és koponyának kell lennie annak, a ki a vitéz magyar katonáknak értékét ilyen őrült módon akarja megtompitani és üszköt dobni ezen czél eléréséért az idegen ajkú magyar pol- ság és magyar nép közé. Vége a külön világnak, melyet Jásziék itt, ebben a hazában megalkotni törekedtek. Vége annak a „mi tudományunkénak, mellyel a nemzeti érzést és tudatot be akarták csempészni a kozmapo- litaságnak elnyelő torkába. Kicsinyek, porszemek ahhoz Jásziék, hogy ezt a nagy, erős, hatalmas, legyőzhetetlenül visszatért nemzetr ől'..,,.' -Verőt csak egy pillanatig is megállítsák. 8 mikor egész Európa, jó barátunk és ellenségünk a magyar katonák értékét messze hallható és megérthető hangon magasztalják: akkor még az ők, a Jásziék európai színvonala is elmaradt és mélyen le- siilyedt.

De hát olvassuk csak, mit cselekedtek meg Írásban a „Huszadik Század“-ban Jásziék a magyar katonaság értékének csorbítására:

— „Egyre telibb tüdővel zengik alapok a „magyar bakák“ (igy idézőjelben!) hőstetteit, Írják, de mélyen hallgatnak a nemzetiségi katonák viselt dolgairól . . . Megint divatba jött a magyar paraszt dicsérete Zsurnaliszták és kávéházi politikusok és stratégák már megint oda vannak a gyönyörűségtől a magyar faj kiváló nemzetfenntartó hadiképességeinek magasztalásában. A régi naczionalista frazeológia már megint, sőt az eddiginél is többszörösen harsog . . . Nem ijedünk meg e handabandától . . . De mégis felkeli emelnünk szavunkat ellenük, hogy leleplezzük e kísérletet mielőtt megerősödhetnék. Nemcsak azért, mert rut hálátlanságot és égbekiáltó igazságtalanságot látunk benne ama nemzetiségekkel szemben, akiknek fiai a magyar fiukkal együtt véreznek a hazáért..“

No hát legyen meggyőződve a „Huszadik Századinak minden embere, hive, hogy mi se ijedünk meg az ő merényletüktől. Kir. ügyész után sem kiáltunk. Sőt annyira nem, hogy még az olvasónak vasöklét sem emlegetjük. Mert:

Nem igaz ugyanis, hogy a magyar paraszt dicsérete divat. A király nem szokott divatból dicsérni senkit. Főleg az ő katonáit. A tábornokok sem, a kik a magyar földmi- ves katonákról oly önérzettel és annyi meggyőződéssel nyilatkoztak, hogy azt Jásziék meg sem érthetik. Nem divatból mondotta Bülow, hogy a paraszt a mi szemünk fénye. Mindent megszerezhetünk, mondotta a birodalmi gyűlésen, de ha egyszer a parasztot meg nem becsüljük — soha többé vissza nem szerezhetjük a nemzet legnagyobb értékét és életforrásait. Igaz azonban, hogy a nép, a paraszt a nemzet gyökere, fentartója, élet forrása.

Nem igaz, hogy a nemzeti tudat, érzés és élet a frazelogiának szava. Valóság az. Erő. Hatalom és győzelem. Ezt már ma csak nem kell bizonyítani.

Nem igaz, hogy azzal, ha a magyar katona értékét ismerjük, hangoztatjuk, kiemeljük: igazságtalanságot követünk el. Ezt az érték kiemelést nemcsak mi tesszük. Az egész világ hirdeti Mint történeti tényt, melyet meghamisítani nem lehet többé. Igazságtalanságot akkor követnénk el, ha nőm tennők, nem tennék mások. Még ellenségeink is, a kik nyíltan bevallják, hogy legnagyobb veszteségüket — a magyar katonáknak köszönhetik.

Nem igaz, hogy hallgatunk az idegen ajkú horvát, román és más katonáink vitézségéről és önfeláldozásáról. A lapok telve vannak dicsőítésükkel, elismerésükkel. Mi is külön czikkekben emlékeztünk meg róluk. Tényeket soroltunk el gyakran, mikkel a román katonaságnak, a bosnyákoknak, a hor- vátoknak, a szászoknak vitézségét, önfeláldozását hálás lélekkel és magasztalással illettük. Előkelő román férfiakat kérdeztünk meg, mi a véleményük ez inzultussal szemben, melyről csak tőlünk vettek tudomást. A legnagyobb felháborodással utasítják vissza azt a feltevést is, hogy a magyar katonáknak dicséretével szemben ők — az ő katonáik — „rut hálátlanságot“ „égbe kiáltó igazságtalanság“^ tapasztalnának. Sőt szívesen ismerik el, hogy sajtó és közvélemény egyforma hálás és magasztaló hangon beszélnek és Írnak a románokról, az idegen ajkú katonákról.

Hát bizony ez a rut hálátlanság, ez az égbe kiáltó igazságtalanság a frázis, hogy többet és erősebbet ne mondjunk.

Beszéltünk sok magyar vitéz, magyar katonával, kik a harcztórről visszajöttek. Olvastunk száz és száz levelet a harcztérről: magyar katonák sűrűn emlegetik a románoknak, a borvátoknak. a bosnyákoknak, hűségét bátorságát és vitézségét.

így teszünk itthon is. Ezt a magyar lapok, a nemzeti érzést hordozó lapoknak mindegyike igy cselekszi.

Tudva-tudjuk, hogy a Huszadik Század a szabadkőműves eszméknek és törekvéseknek folyóirata. Ezt az irányzatot ő maga is hirdeti. Hát ki&apcsolva minden mást . . . csak egyedül és kizárólag a közlött merényletre vonatkozólag . . hisszük, hogy a páholyok tagjának felette nagy száma nem azonosítja magát Jásziéknak most. jellemzett merényletével. Ez meggyőződésünk, sőt hitünk. Vagy ha azonosítanák — úgy sajnálattal kellene konstatálnunk, hogy ezek a tagok . . a magyar nemzetnek ellenségei. A magyar nemzeti egységnek megbontói igenis ... a legteljesebb küzdelmeink közt; nemzeti szempontból elvesztek a magyar kultúrának részére.

Dehát, jut eszünkbe Geőthének mondása :

— Az ördög mindig rosszat akar — és sokszor akaratlanul is jót tesz. Ez az ő különös „pechje“

Jásziéknak is ez lesz sorsuk. Ez a szellemi elvadulás, duhajkodás nagyban elősegíti a nemzetnek józan belátását. Éelnyitja szemeit és elsepri az ő belső ellenségeit is. Olyan egyetértőén és közös erővel, a milyennel visz- szavertük a külső ellenségeket

Városi takarékpénztár, mint városnak jótevője. Olvassuk Nagybánya város költségvetését. És ezen olvasás közben megakad a szemünk a következő sorokon:

— A város minden jövedelmezősége között a városi takarékpénztár az, a mi 16°lo-ot ad a városnak. Miután az alaptőke 500 ezer korona. (Ebből is látszik — jegyzi meg a Felsőbányái Hírlap, hogy a pánzüzlet nem rossz üzlet; különösen, ha annak kezelése szakszerű vezetés alatt van.)

S mikor ezt az őszinte vallomást, hogy a város minden jövedelmezősége közt ez a városi takarékpénztár marad egy város családjának költségvetésében az a hűséges tehén, a mely mindig, még a pénzzivatarok idején is ilyen bőségesen adja tejét; akkor idézzük jó Csomag Imrének szellemét, a ki évtizedeken keresztül fáradozott, irt, agitált, hogy a mi város-családunknak is megszerezze ezt az áldott jószágot, ezt a hűséges tehenet, a mely évtizedek óta példakép állott Szatmár városa előtt is, hogy hozzájuthasson a tisztességes, becsületes tejeléshez. Ez a különben a maga érdekeiben szinte mozdulatlan ember, a szent-