Szatmári Hírlap, 1915. január-június (24. évfolyam, 1-51. szám)
1915-04-21 / 31. szám
2 SZATMÁRI HÍRLAP Szatmár-Németi 1915 április 21. junk ? Hogy a zsidóságnak tagadhatatlanul nagy, eleven jótékonyságát feledjük és belenyúljunk a zsidó bankároknak és más alakjainak világába; gyöngédtelenül, hitünkhöz híven, mi is és izzó fajszeretetünknek szenvedelmével toroljuk meg az ilyen tendencziá- kat; ebben a nagy időben, az egységnek, a gondolatnak, érzésnek és akarásnak szentsé- ges harmóniájában ? Nem, ezt mi nem akarjuk és tenni sem fogjuk. Sőt azt szeretnők, ha Bródinak a könyveit, Írásait a nemzet egésze felháboro- rodás nélkül olvashatná és színdarabjait a magyar nemzet teljessége zavaró tendenczia nélkül fogadhatná. De annyi jogot vindikálunk magunknak, hogy az ilyen brutális ten- dencziákat ne kelljen lenyelni. Hogy mi is élhessünk az önvédelemnek azon minimális eszközével és módjával, a melyet mindenki élvez itt e hazában. A A járványok elleni védekezés. A háborúval kapcsolatosan fellépő járványok és fertőző kórokkal szemben különös óvatosságra van szükség Demcsak a katonaság, hanem a polgári lakosság körében is, mert számolni kell azzal a lehetőséggel, hogy a harcztérről visszajött katonák a tífuszt a polgárság körében is elterjeszthetik. Ennek elkerülése czéljából a belügyminiszter felhívja a törvényhatóságokat a ragályos betegségek terjedésének meggátlására irányuló összes rendszabályokra. Újból is különösen hangsúlyozza a bejelentési kötelezettséget a betegség járványos voltának megállapítása esetén. Gondoskodjanak a hatóságok a tifuszbetegeknek a kór házban való teljes elkülönítéséről és hogy a tifuszbetegek kórházának minden egyes fel- szerelési tárgya el legyen különítve a többi betegek által használt tárgyaktól. Ellenőrizzék pontosan a lakosságnak vízzel való ellátását. Vegyék gyakorlati vizsgálat alá a tápszerek előállítási és a tömegfogyasztások helyeit. Meg- emlékszik a miniszteri rendelet a tifuszcsira hordozóiról, akiknek testében a tífusz csirája megvan, de betegséget ő bennük nem okoz. Ilyen egyének semmi esetre se vegyenek részt a tápszerek előállításában. Tifuszbete- geket addig nem szabad a kórházból elbocsátani, amig a tifuszcsirától is egészen meg nem tisztulnak. Pontosan és részletesen ki kell oktatni a kórházi ápolókat a tifuszbetegek kezelésére s a tifusz elleni védekezésre. Végül hangsúlyozza a rendelet, hogy mindenki, aki csak teheti, oltássá be magát a tifusz ellen. A Laborcz. Kevés földrajzi névről beszélnek most többet, mint ennek az északmagyarországi folyónak jrégiesen hangzó nevéről. A szláv nevű folyó völgyében most a világháború egyik legmakacsabb és leghevesebb csatája folyik épen az orosz áradat föl- tartóztatására. A Laborcz a Bodrog egyik forrásvize. A folyó Zemplén vármegye északi határán ered, a határszéli Csertész mellett és iránya, mint a kárpáti hegyláncz csaknem valamennyi folyóé, déli. A völgye egész Ho- monnáig keskeny, melyet fontos magaslatok öveznek. Homonnánál szélesül ki a Laborcz völgye, a folyó Nagymihálynál már teljes lapályra lép, Deregnyónál délnyugatra fordul a Laborcz és Szürnyeg mellett ömlik az Ondavába, mely néhány kilométerrel odébb, dél felé a Laborczával egyesül és a Bodrog nevet veszi fel. A Laborcz százharmincz kilométer hosszú és Észak-Magyarország egyik legjelentősebb folyója. Völgye közlekedési s most katonai szempontból különösen nevezetes, a völgyet követi a vasút. Közlekedésre ugyanis előnyösebb, mint a vele párhuzamosan haladó Ondava völgye, mert ez utóbbi szedi föl a mellékfolyókat és igy az ut a Laborcz völgyében kevesebb nehézségekbe ütközik. E folyó mentén folyik most a nagy küzdelem. A földrajz csak ennyit jegyez föl a Laborczról, melyről a világtörténelemnek majd sokkal több mondanivalója lesz. Mit akarnak az iskolákkal ? ? Az „Esztergom“ igen figyelemre méltó és jól megszívlelendő vezérczikket közöl, melyet — Ígéretünk szerint — az e kérdésben már a nagy vidéken is felhangzott panaszok sorozataiban mi is leközlünk. Hiszen minket is legközelebbről érdekel a feltett kérdés, mert nálunk is hasonlók a viszonyok és állapotok. íme a czikk némi kihagyással: Oly furcsa, oly indokolatlan jelelensé- gek mutatkoznak, oly sajátságos törekvések törtetnek ismeretlen czélok felé az iskolák világában, általában a közoktatás terén, hogy végre is meg kell kérdeznünk, kétkedő ködös arcczal kell kutatnunk : — Mit akarnak? Mire törekednek? — Kinek akarnak használni, akik intézkednek ? Az egyházi tanügyi hatóságok jó része elrendelte, hogy a tavaszi munkák megkezdésekor ne tartsák vissza a falak között azokat a nagyobb gyermekeket, akiket a mező- gazdaságban már sikeresen fel lehet használni. Ez nagyon bölcs rendelkezés volt, hiszen amit tanulhatnak a gyermekek, azt már megtanulták. Ezután már csak az ismétlésnek nevezott időtöltés folyt volna az iskolákban, ennél pedig értékesebb foglalkozás — különösen a mostani nagy időkben — az ültetés, a kapálás és a többi könnyű, gyerekeknek is való munka. Ezzel a kellőleg nem méltányolható rendelkezéssel szemben áll az állami rendelkezés, amely a diákokat egész a tanév leg- legvégső határáig akarja az iskolákban visszatartani. Minden pártoskodástól menten meg kell állapítanunk azt a tényt, hogy az egyházi hatóságok jobban ismerik az életet, kellőleg számolni tudnak a mostani helyzettel, mig ellenben a közoktatásnak állami intézői bizonyos merev elvi álláspontra helyezkednek, aminek semmi gyakorlati értelme sincs, sőt egyenesen károkat okoz egyeseknek és az egész nagy közönségnek. Az iskolaévet demonstrácziószerüen kezdték meg ősszel az összes iskolákban. — Lássa az ellenséges külföld, hogy nálunk a rendes élet nem zavarodott meg, hogy az oktatás terén is folyik a normális munka — mondották a hivatalos rendeletek. Meg is történt ebben az irányban minden. És helyesen történt. Most azonban ilyen elvi dicsőség kedvéért nem szabad gyümölcstelen áldozatokat hoznunk, mikor magasabb érdekeknek kell érvényesülni az ország életében A középiskolák okos számítással dol- _ goztak, teljes buzgalommal álltak neki az elvégzendő anyagnak. A tanárok felvilágosították a diákokat, hogy a bizonytalan kilátások miatt több lesz a napi leczke, mert a feladatoknak hamarább a végére kell jutni, S ma már odajutottak az iskolák, hogy bármely perczben lefolytathatják az óvvégi vizsgákat. A tanítás és a tanulás most már egyaránt kínosabb lesz napról-napra, mert az örökös ismétléseken kívül más dolog nem igen akad. Ezzel a ténnyel szemben mindenki tudja, hogy az uraknak készülő diákok nagy része nem olyan nagy uriházból való, hogy otthon valami testi munkára ne volnának felhasználhatók. Sok falusi fiú tanul a középiskolában. Földmivesek, iparosok; községi hivatalnokok fiai, akik nem szégyenük a testi munkát, sőt vágyakoznak utána, miután békés időkben is felhasználták őket a szülők vakáczió idején ilyen dolgokra. S ha már teljesen lebecsüli is valaki a diákok karjaiban rejlő munkaerőt, mindenesetre számolnia kell a nehéz táplálkozási viszonyokkal. Ha a diákok továbbra is a városokban maradnak egy csomóban, kárt szenvednek a szülők, a kosztadók, de maguk a városok is. A kosztadók hónapról-hónapra kénytelenek a tartásdijat felemelni, mert az élelem egyre drágább lesz, amint a piaczok árfolyama kétségtelenül mutatja. A fáradozás mellett veszteni senki sem hajlandó a diá- ' kok kosztolása folytán. A szülők kénytelenek a városi táplálkozás magasabb árát megfizetni, holott a falusi családi háznál a tojás, a kenyér, a főzelék sokkal olcsóbban kikerül. A szülők tehát egyrészről nélkülözik a felserdült fiuk izmos karjában rejlő munkaerőt, másrészről pedig fizetik a drága ellátási dijat, mikor otthon ez az egy fogyasztó szépen megélne a többi családtagok mellett. A városok háztartására súlyosan nehezedik az egy-két, vagy több ezer főből álló tanuló ifjúság eltartása. Mikor tahát a városi hatóságok csak fokozott fáradozással tudják egyensúlyban tartani az élelmezést, igen nagy könnyebbséget jelentene, ha egyszerre több ezer éhes gyomor gondja helyeződnék ki az élelmiszerekkel jobban ellátott vidékre. Ebből látható, hogy a további iskoláztatás kérdése nem egyedül a közoktatásügyi hatóságok ügye, mert a jelenlegi viszonyok között ebbe beleszólhatnak, sőt bele is kell szólniok a közigazgatási hatóságoknak is, amelyek a törvény értelmében a közélelmezésről gondoskodnak. Legalább is e hónap végén fel kell emelniük szavukat ezen ügyben mindazon városok vezetőségének, amely városokban középiskolák vannak s ahol a lakosság kárára a vidéki.fiuk százai, vagy épen ezrei fogyasztják a nehezen beszerezhető élelmet. További érvelésül eléír rámutatnunk azon intézetek terveire, amelyek az állami rendelkezéstől mentesek s amelyek szintén az élelmezés nehézsége miatt már május elején hazabocsátják növendékeiket, minthogy az egy helyre konczentrált ifjúság táplálása egyre nagyobb nehézségekbe ütköziK s már most is csak jelentékeny áldozatok árán eszközölhető. Aki elvégezte a dolgát, menjen az útjára. A diákok pedig dolgoztak, szorgalma- toskodtak, elvégezték hivatásos feladatukat, eresszék hát őket útjukra, hogy más téren is hasznot hajtsanak az országnak. E. Német élelmesség. Németország városi és falusi községeinek központi szövetsége eddig mintegy millió sertést vágott le, amelynek húsát különféle eltartható árukká dolgozták fel. A felhalmozott nagymennyiségű konzerveken kívül jelentős készletet teremtettek sonka, füstölthus, zsir, kolbász árukban, úgy hogy Németország husszükséglete hosszú idődre biztosítva van. Ilyen élelmesség bizony nálunk is helyén volna. Tegyünk jót. Egy gyönge asszony vitt nehéz kosarat Aradon az egyik forgalmas utczán. Hol letette a kosarat, hol fölemelte, látszott szegényen, hogy nagyon nehezére esik a kosár czipelése. Egyszerre leteszi a kosarat és törölgeti az izzadságtól verejtékes homlokát. Ebben a pillanatban hozzálép egy fiatal asszony és igy szól hozzá: — Hová igyekszik ? — A vasúthoz mennék én, de már nem bírom a kosarat. Öreg vagyok ón ehhez. A fiatal asszony felkapja a kosarat és biztatólag szól: No csak jöjjön velem, én majd viszem. Az öreg asszony nagy hálál- kodással tipegett az önkéntes segítő mögött s a mikor a vasúthoz értek, a keszkenőjébe kötött pénzt kezdette kibontogatni, bizonnyára azért, hogy megajándékozza a segítségére siető fiatal asszonyt. Ez azonban elhárította az ajándékot s igy szólt: — Köszönöm, néni, de pénzt nem kérek. Népszövetségi tag vagyok s a mikor egyszer igen nagy örömöm telt egy népszövetségi gyűlés tanításain, megfogadtam, hogy hálából mindennap egy jó cselekedettel vi- szonzom azt az örömet, hogy a katholikus Népszövetség tagja lehetek. Ma ez volt a jócselekedet ... És aztán eltűnt. Ezen eset közlésével nem azt akarjuk gondolni és várni, hogy csak népszövetségi tag tehet, vagy tesz jót. Érdeknélküli jót. E nélkül is tesznek és tehetnek. De szemlélői voltunk eseteknek, mikor a járó-kelők kiváncsiaskodva bámulták a mi sebesültjeinket, vánszorgó hőseinket... és alig volt a ki segítségére sietett volna. És üres fiakkerek haladtak el mellettük és nem volt emberségük, hogy felvegyék őket kocsijukba.
