Szatmári Hírlap, 1915. január-június (24. évfolyam, 1-51. szám)

1915-04-04 / 25-26. szám

Szatmár-Németi 1915. április 4.

SZATMÁRI HÍRLAP'

3

— Tavaly ilyenkor!

Hogy hímeztük a tojást Jancsinak, Gyurinak. Hogy kötöttük a bokrétákat a tavasz első virágaiból. Hogy vártuk őket. Milyen büszkén jöttek mentek. Hány leány szív sóhajt fel:

— Most nem jönnek . . .

— Most már ők nincsenek.

Bizony, ilyen lesz az idei husvét . . És mondjátok ... ez a kép nem tartozik e a katonák husvétjához ?

De mennyire 1

*

Hát ott fenn a harcztereken ? Lent délen ? És ? Oh be nehéz kimondani, leírni, elgondolni is: Ott a hadifogságban ?

Szólani, bömbölni fognak e az ágyuk, mint a békesség ünnepén — karácsonykor ? A szeretet ünnepét is megrontja a lelketlen muszka-horda ?

Szólhat, bömbölhet. Az emlékezet meglopja a perczeket még az ágyubömbölések és puskaropogások között is.

Millió vitéz katona lelke szárnyakon repül haza. A családba. A szülőföldre, a tűzhelyekre. Millió lélek éli át azokat az érzéseket, miket imént leírtam.

— Most mennek a szentegyházba.

— Most szólal a templom harangja.

— Most szentelik a pászkát! Vájjon az én feleségemnek, az én gyermekeimnek jut- tat-e a nemzet ?

— Tavaly ilyenkor . . .

— Hogy öntözködtünk. Tele volt a kalapom, a mellem virágcsokorral . .

Ilyen emlékezések, sóhajtások, beszédek folyhatnak a harcztéren. A lövész árkokban. Meg a bömbölő ágyuk és puskaropogások közt is.

És szállanak, mint fellegek messziről, Szibériából is e sóhajok. A fogoly-táborokból. A hol az ünnep sóhajai a keblekbe, a szivekbe szorulnak. De azért szent ünnep az, melyet még az őrök sem — el nem tilthatnak, meg nem zavarhatnak. A benső átélések, az emlékezések, a gondolatok, az érzések egyedüli birtokok, melyektől senki meg nem foszthatja az emberi lelket.

*

Örömmel olvasom, hogy a ha^a minden zugában megmozdultak a szivek, hogy katonáinkról husvétra megemlékezhessünk.

Jótékony-egyesületek, városok, községek rendeznek gyűjtéseket. Ládák, csomagok ezrei indultak útnak, hogy a szeretet ünnepén katonáink a nemzet forró szeretetét érezhessék.

A szeretet e munkájából a mi városunk is dicséretes módon veszi ki részét.

A sebesüllek is érzik majd a husvétnak örömeit. Az ő lelkűk szenvedéseik közt még inkább haza jár. A faluba, a városba. Gyernekünk, hogy a keresztről levett, Üdvözitő, a kit eltemettek . . . feltámadott. És mert ő feltámadott, legyőzte a halált a mi számunkra is ... Mi is feltámadunk . . Ez a mi hitünk — édes kis leányom. És viszontlátjuk azokat, a kik a földről tőlünk elköltöztek.

— Édes anyukát is?

— Igen, édes kis leánykám.

— Édes apukát is?

— Apukát is.

... A tóparti füzeseket e pillanatban megringatta a tavaszi szellő. Mi is felkeltünk a pádról és lassan, szótlanul indultunk a széles, hosszú kerti utón a magasabb domb felé, ahol, egy keresztfa állott . .. Itt letérdeltünk. És imádkoztunk. De olyan buzgón imádkoztunk.

*

így történt ... ez történt ezeiőtt har- mincz esztendővel. Belőlem, a bakfis leánykából aztán nagy leány lett. Majd asszony. És boldog anya. A ki három derék fiút nevelt.' Mint három leventét. Gyönyörűséges magyar leventéket.

És most . . . most, mikor végig zúgott a hazán a büszke szózat:

— Veszélyben a nemzet, a magyar szabadság : az én fiaim is elmentek virágos vonaton a harczba, 8 tüzbe, az élet és halálnak vívódásába.

Egy már itthon van.*A Kárpátoknak bérczéi közt szivén találta egy golyó. A jó

mekeik körébe, a kiket nem szoríthatnak meleg keblükre.

Az itteni kórházakba is eljutnak a jótékony kezek. A Nőegylet, az Oltáiegyesület, egyesek és családok gondoskodnak az ünnep szerelő örömeiről. Maga a város pedig igazán egész leikével gondoskodott arról, hogy a mi fiaink ott, a déli harcztéren érezzék a szülőföld karjainak ölelését és megemlékezését.

Hatalmas ládákat indított útnak, több métermázsás küldeményt a találékonyságnak, a szeretetnek tarka tárgyait; minden elképzelhető holmikat, a mi a katona élet gondolatát, érzését, örömét és érzékét boldog elringatásban fogja megörvendeztetni. Minap egyik lelkes mozgatója ez ügynek elbeszélte nekem : volt e hatalmas ládákban enni, inni, szívni való. Fehérnemüek, zsebkendők, pipák, dohányzacskók, imádságos és olvasókönyvek, 20 ezer darab czigaretta. Egész jótékony bazárt rejtettek magukban ezek a ládák, melyeknek tárgyait a lelkes, termékeny szeretet hozta össze. Á város polgármesterét és a Vöröskereszt Egylet elnöknőjét, dr. Kölcsey Ferencznét a jó Isten áldja meg, hogy e mozgalmat ilyen bőséges terméssel vitték keresztül. Sokat fáradozott Pinkler Ernő is.

*

íme az idei husvét képe a nagy nemzeti önvédelem idejében. Az utókor, ha olvasni fogja e sorokat . . . elmereng majd a legendás időkről és újra átéli azt, amit mi most, belevegyülve a nagy időknek rettenetes hullámaiba, valójában átélünk. B. 0.

A Golgotha virága

Volt a földnek egy virága, a mely ma már nem él.

TJgy hitták:

— Golgotha virága.

Most már csak történetét ismerik. Olyan kedves, olyan szép történetét:

— A Oolgothán, keresztfáján függött már a mi Urunk, Megváltónk. És sebeiből a Golgotha földjére hullottak vércseppei. És ime minden vércsepp nyomában egy egy vérveres virág fakadt. A virág levelein pedig csudálatosán láthatók voltak az Üdvözitő szenvedéseinek jelei. A nádpálcza, az ostor, a bíbor-köpönyeg, a létra, a lándzsa, a kereszt, a szegek, a töviskoszoru.

Szép, qyönyöriiséges virág volt . . de élete mi rövid volt; mini Krisztus Urunk halála. Csak addig virult, míg Jézus a keresztfán függött és sziklakoporsójában nyugodott.

. . . A feltámadás pillanataiban pedig eltűnt e virág és helyébe az örök napfény élete kezdődött.

A Golgotha virága tehát már nem virul a földön, de története még ma is él.

Isten megadta nekem azt a nagy, fájdalmam közt is végtelen boldogságot, hogy hazahozhattam. A szülőföld ölébe, szomorú füzek lehajló ágai alá temethettem; az ő hantjai alá temethettem. És keresztet tűzhettem drága sírja fölé. A keresztet, a mely nekem, valahányszor kimegyek a temetőbe, mindig azt mondja, hogy az én fiam nem halt meg. Az én fiam égben van. És mi viszontlátjuk egymást.

. . . Most is tavasz van. Husvét közeleg. Mint akkor, mikor még bakfis voltam. És kimegyek majd a temetőbe. Leülök a szomorú füzek alá. Meggyujtom emlékezetemnek világát, hogy újra átéljem a szomoru- füzfa történetét. És halljam, hallgassam a nagynéniké történetét. Mikor ő azt mondotta, hogy a Golgotháról nemcsak a szomorufüzet hozták le. A keresztet is . . Ugyan mi lenne most velem, ha a kereszt hitét, a viszontlátásnak biztos reményét nem hordoznám lelkemben? Mondja, mi lenne?

*

így beszélt nekem egy erős asszony, egy hivő asszony, a hősöknek anyja. S mikor beszédét végzi . . . kiegyenesedett, mint egy királyné, a kit a fájdalom, a csapás még szebbé, még erősebbé és még jóságosabbá teszen.

Bodnár Gáspár.

A szülőföld.

Irta : Pedag ógus.

A szülőföld iránt való szeretetről, rajongásról nem szükséges Írni. Érezni kell azt mindenkinek, a kinek lelke rendben van és akinek különleges oka nincs vagy nem volt arra, hogy keserűséggel gondoljon arra a földre, városra, falura, a hol először látta meg a nap fényét. Harmonikus, normális viszonyok közt, a természet törvénye szerint is — szeretet, ragaszkodás fűz szülőföldiinköz.

Hanem a szülőföld jelentőségéről már kevesebben elmélkednek. Kevesebben mélyítik gondolkozásukat, figyelmüket arra, hogy a szülőföldnek milyen nagy jelentősége van a népek életében. A nemzeti érzéseknek megizmosodásában és kipusztithatlanságában. Mennyire ide köti a szülőföld még az idegen ajkuakat, mint szokták mondani, nemzetiségeket is. Mily erőt, öntudatot ad egyesek lelkének, hogy a nemzeti érzést, törekvést, reményt, és hatalmat mindenütt és minden áramlattal és ellenhatásokkal szemben hordozzák, képviseljék.

Most tapasztalhatjuk ezt a jelenséget igazán. A ki, a mi távolban, idegen földeken harcoló katonáinknak leveleiből nemcsak kíváncsiságát táplálja, de intellektuális vágyódásának is anyagot szerez; tanulmányozza vitézeinknek lelkét és figyeli azt a csudás kohót, melyben ezen időknek jelenségei forrnak: az megállapítja, hogy a szülőföld iránt való ragaszkodás a hazaszeretetnek magva, gyökere, melyen a honpolgárnak, a honvédőjének legerősebb tudata, önfeláldozása és egész szelleme kisarjadzott. Abban, hogy a mi idegen ajkú polgáraink szinte csudás harmóniába olvadtak velünk, mikor életünkért, hazánkért és gyermekeinkért kellett talpra állanunk: nem kis része van a szülőföldnek. A mely a lélek legerősebb, legtartósabb és legideálisabb szálaival fűzi őket ahhoz a helyhez, levegőhöz, házacskához, egy-egy tenyérnyi földhöz, a hithez, a templomhoz, az élet ottan való küzdelmeih-z és csekélyke örömeihez ... az ő hazájukhoz is. Azok, kik nemcsak fegyvereikben bizakodtak, mikor bennünket minden oldalról támadtak, de az úgynevezett nemzeti aspirácziókban is, felkelésekben, forradalmi alkalmatosságokban bíztak: feledték, hogy van ám erősebb és természetesebb kötelék is, a mi őket a mi földünkhöz, nemzetünkhöz kötik. A mely kötelék még a legerősebb biztatásoknak és izgatásoknak is ellenáll.

Itt vannak közöttünk a német, porosz katonák. Kórházainkban, megfiyelő állomásainkon tapasztalhattuk, csudálhattuk azt az erős érzést, mely őket, élőket és haldoklókat nemcsak a nemzethez, mint egységes nagy szervezethez kötik öntudatos és hatalmas felfogásokkal, hanem a megható, a próba megnyilvánulásokkal az egyes szülőföldekhez. A falujához, a családjához, a kis földjéhez, a templomához, a levegőjéhez, a tűzhelyéhez. Á haldokló katonának lelke, emléke elszáll oda, mielőtt búcsúzik e földről, hogy átölelhesse és földi létét még egyszer hozzájuk kapcsolhassa.

Nekünk, kik az ifjúságnak nevelésével és oktatásával foglalkozunk, teljes mértékben meg kell értenünk és átéreznünk & szülőföldnek pedagógiai jelentőségét. És ezt a hatalmas forrását a haza igaz, élő szere tetőnek a lehetőségig ki kell merítenünk.

Mert a hazaszeretetnek, az erős nemzeti öntudatnak természetszerű alapja és előfeltétele — a szülőföld iránt való szeretet és állandó ragaszkodás, tisztelet.

Nem puszta ideális alap ez a természetes érzés. Mélyen bele ereszti rostjait — a reális életbe is. A szocziális kiegyenlítés igazságaiba.

Az az eszme, mely az általános jólétnek alapjait abban keresi, hogy a haza minden polgára, lakosa, lehetőleg, legalább minimális mértékben részesülhessen a nemzetnek anyagi javaiban is . . a szülőföld iránt való ragaszkodással kölcsönhatásban van.

A szülőföld iránt való ragaszkodásnak legerősebb szála a tulajdonjog. A föld nélküli Jánosoknak a szülőföld iránt érzett vonzalma fogyatékos. Múló. A verejték, melyet a gyermek apja homlokán lát napról-napra, a küz-